- 0
Móser Zoltán fantasztikus cikksorozata a régmúlt idők, az elfelejtett Magyarország kincseit mutatja meg nekünk ebben a párját ritkító sorozatban, mely a Magyar Nemzet hétvégi magazinjának volt elengedhetetlen tartozéka. Utazzon velünk, ismerjük meg együtt Magyarországot.
Olyan különös természeti szépségről akarok szólni, amelyről két év elteltével is csak szuperlatívuszok jutnak eszembe. Ezt pedig illő módon el akartam kerülni, de végül be kellett látnom, hogy csak önmagam ellen hadakozom. Ám szerencsés véletlen folytán a napokban rábukkantam egy ismertetésre, amelynek írója még nálam is rajongóbb romantikus lehetett, s ez bátorított fel e kép közreadására. (Mivel írása több mint száz évvel ezelőtt jelent meg, stílusát el kell fogadnunk.)
Én csak egy fotót teszek ide, hogy elhitessem, nem akármilyen helyről szól ez az írás. Kérem tehát a kedves Olvasót, legyen útitársunk, s ha ezt a felhívást komolyan veszi, álmaihoz hasonló élményben lesz része. A Sebes-Körösnél, ahol közel egymáshoz, a folyó mindkét oldalán „40–45 ölnyi magas, szürke és vörös rétegekkel s telepekkel tarkázott merő kopasz fekete márványfalak emelkednek a szó teljes értelmében függőlegesen, oly szűk tért hagyva a köztük elzúgó Körösnek, hogy az sok helyt a kőfalnak mossa magát alá. A két sziklafal többnyire párhuzamosan vonul el, néhol derékszögeket képezve veszen más irányt. Most mint roppant várudvar négyszögre szélesül ki a tér, majd egy ferde háromszögbe zsugorodik össze, oly szűk nyílást engedve a folyamnak, hogy két tutaj nem férne el rajta egymás mellett.
És mily kevés nyoma látszik itt az életnek! Egy árva fűszál nem bír tengeni a sziklaoldalakon; a tél viharai, a tavasz éltető fuvalmai, a nyár égető sugarai mind nyom nélkül haladnak el e vidék felett. Csupán ott, hol villámtól sújtatva, vagy az idő vaskezei közt szétomolva lezuhant egy-egy sziklatömeg a fal tetejéből, tünedeznek elő a tetőn viruló ős királyerdő csonka bükkei és szomorú nyírjei; vagy egy zerge akasztja magát szarvainál fogva a szikla tetejére… Ennyi jele van itt az életnek. És az ember mégis itt látja legerőteljesebb lenyomatát a természet soha nem pihenő munkásságának. Egy nemzet századokon keresztül vesztegethette volna erejét e bércekre, míg ily nagyszerű medret tudott volna a Körös számára előállítani. Valami magas ihletettség szállja meg a kebelt az alkotva rontó és rontva alkotó őserő ezen remek csodáinál. Elfelejtkezik itt az ember a világ bajairól; egyet érez csak, saját parányiságát, egy indulat foglalja el szívét, a természet méltó tisztelete. Az ember öntudatlanul emeli le kalapját, hogy megtisztelje a természetnek ezen nagyszerű templomát. E sziklafalak közt másfél óráig bolyong a Körös, míg tévelyeikből kibontakozhatik.”
A bihari Rév és Vársonkolyos közti Sebes-Körös völgyében két napot töltöttem. Azóta töröm a fejem, hogyan is tudnám elmondani, hogy ez Közép-Európa legszebb helye.
Móser Zoltán, mno.hu
Én csak egy fotót teszek ide, hogy elhitessem, nem akármilyen helyről szól ez az írás. Kérem tehát a kedves Olvasót, legyen útitársunk, s ha ezt a felhívást komolyan veszi, álmaihoz hasonló élményben lesz része. A Sebes-Körösnél, ahol közel egymáshoz, a folyó mindkét oldalán „40–45 ölnyi magas, szürke és vörös rétegekkel s telepekkel tarkázott merő kopasz fekete márványfalak emelkednek a szó teljes értelmében függőlegesen, oly szűk tért hagyva a köztük elzúgó Körösnek, hogy az sok helyt a kőfalnak mossa magát alá. A két sziklafal többnyire párhuzamosan vonul el, néhol derékszögeket képezve veszen más irányt. Most mint roppant várudvar négyszögre szélesül ki a tér, majd egy ferde háromszögbe zsugorodik össze, oly szűk nyílást engedve a folyamnak, hogy két tutaj nem férne el rajta egymás mellett.
És mily kevés nyoma látszik itt az életnek! Egy árva fűszál nem bír tengeni a sziklaoldalakon; a tél viharai, a tavasz éltető fuvalmai, a nyár égető sugarai mind nyom nélkül haladnak el e vidék felett. Csupán ott, hol villámtól sújtatva, vagy az idő vaskezei közt szétomolva lezuhant egy-egy sziklatömeg a fal tetejéből, tünedeznek elő a tetőn viruló ős királyerdő csonka bükkei és szomorú nyírjei; vagy egy zerge akasztja magát szarvainál fogva a szikla tetejére… Ennyi jele van itt az életnek. És az ember mégis itt látja legerőteljesebb lenyomatát a természet soha nem pihenő munkásságának. Egy nemzet századokon keresztül vesztegethette volna erejét e bércekre, míg ily nagyszerű medret tudott volna a Körös számára előállítani. Valami magas ihletettség szállja meg a kebelt az alkotva rontó és rontva alkotó őserő ezen remek csodáinál. Elfelejtkezik itt az ember a világ bajairól; egyet érez csak, saját parányiságát, egy indulat foglalja el szívét, a természet méltó tisztelete. Az ember öntudatlanul emeli le kalapját, hogy megtisztelje a természetnek ezen nagyszerű templomát. E sziklafalak közt másfél óráig bolyong a Körös, míg tévelyeikből kibontakozhatik.”
A bihari Rév és Vársonkolyos közti Sebes-Körös völgyében két napot töltöttem. Azóta töröm a fejem, hogyan is tudnám elmondani, hogy ez Közép-Európa legszebb helye.
Móser Zoltán, mno.hu
Előző cikkToldi Sienában
