Bár az NDK első számú vezetője, Erich Honecker 1989 elején azt nyilatkozta, hogy a berlini fal még ötven vagy száz év múlva is állni fog, tíz hónappal később, november 9-én éjjel erőszak nélkül leomlott a keletnémeteket Nyugat-Berlintől 1961 augusztusa óta elválasztó fal. Ezzel, illetve röviddel ezután lezárult a hidegháború több mint négy évtizedes korszaka, Európa keleti felén pedig ekkor ért véget a második világháború, hiszen a fal leomlása után a szovjet csapatok hamarosan kivonultak az 1944–45-ben megszállt, gyarmatosított valamennyi közép- és kelet-európai országból.

Az akkori magyar kormányzat az osztrák határ megnyitásával, a keletnémet menekültek Nyugatra engedésével 1989 szeptemberében ütötte ki az első követ a berlini falból, így nagy szerepet játszott abban, hogy egy év múlva újraegyesülhetett a második világháború után kettévágott Németország, azaz a szovjetizált NDK ünnepélyesen beolvadt a Német Szövetségi Köztársaságba. Az Európa két felét 1945 óta elválasztó vasfüggöny fizikai lebontását már 1989 tavaszán megkezdte Németh Miklós kormánya, s a békés, tárgyalásos rendszerváltoztatási folyamat a nyáron megkezdődött. Ennek zárópontja az első szabadon választott kormány 1990. május 23-i megalakulása volt. Antall József miniszterelnök akkor azon reményét fejezte ki, hogy mi, magyarok, akik úttörő szerepet játszottunk a totális rendszerek megsemmisítésében, „végre nem egyoldalú szerelemmel, hanem kölcsönös megbecsüléssel csatlakozhatunk Európához”. Szabadság, morális újjászületés, szociális piacgazdaság, európaiság – ezeket nevezte meg jobbközép koalíciós kormánya négy alapelvének.

Hogy az emberek többsége mit gondolt, mit kívánt vagy remélt az európaiság szó hallatán, arra ékes bizonyíték volt a berlini fal leomlása előtt éppen egy évvel november 7. A „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” ünnepén, munkaszüneti napon friss világútlevéllel a zsebükben százezrek keltek át az autóikat megtöltő családtagokkal, nagyszülőkkel – az egyéni kis valutakereteket összeadva – az osztrák határon, hogy megrohamozzák Bécs üzleteit Gorenje hűtőládáért és Grundig videomagnóért… Ez a televízióban látott emlékezetes képsor fejezte ki talán a legplasztikusabban, hogy a magyarok a rendszerváltozástól, a szabadságtól legfőképpen a fogyasztás szabadságát, a nyugati – elsősorban az osztrák – életszínvonal gyors megközelítését várták, remélték, a „szociális piacgazdaság” kissé ködös kifejezésen magasabb fizetéseket, nagyobb jólétet, lét- és jogbiztonságot értettek.

A közös érdek, mely a társadalom tagjait egyformán köti a hazához, csupán két szó: szabadság és tulajdon – mondta Kölcsey Ferenc a pozsonyi diétán száznyolcvan éve, s ezt a szállóigévé vált mondatot választotta jelszavának huszonöt éve a szabad, demokratikus Magyarország és a szociális piacgazdaság programját zászlajára tűző MDF. Az új kormány nem tudta azonban beváltani ígéreteit és a hozzá fűződő reményeket – 1990-től gazdasági válság, száguldó infláció, üzemek bezárása, tömeges munkanélküliség, az életszínvonal zuhanása, megszorítások sora következett, vagyis a rendszerváltoztatás a magyarok óriási tömegei számára nem szabadságot hozott, hanem kiszolgáltatottságot zúdított rájuk. Ma már tudjuk, a szociális piacgazdaság és az európai életszínvonalhoz felzárkózás negyedszázada azért volt illúzió, mert Magyarország a több mint négy évtizedes szovjet megszállásból és kommunista diktatúrából úgy szabadult fel, hogy egy pillanatra sem nyerte vissza tényleges önrendelkezését. Ahogy talán kissé leegyszerűsítve, de találóan írta húsz éve Kiss Dénes költő: „Kimentek a tankok / Bejöttek a bankok.” Ugyanis hazánk a vasfüggöny leomlása után rögtön egy teljesen más, de nem nemzeti és nem önálló új hatalmi keretbe, a neoliberális kapitalizmus globális terébe lépett, ahol az új játékszabályokat az 1989 tavaszán megfogalmazott „washingtoni konszenzus” fő közgazdasági tézisei – liberalizáció, privatizáció, dereguláció – és az azokat képviselő multinacionális befektetők diktálták. Az ennek jegyében megtervezett „piacgazdasági átmenethez” asszisztáló, magát szocialistának és liberálisnak nevező, önző s mohó politikai-hatalmi elit a privatizáció során magánosította a nemzeti vagyon jelentős részét, s még nagyobb hányadát külföldi befektetőknek juttatta nagyrészt máig ismeretlen, ráadásul illegitim módon, a magyar nép többségét megfosztva a tulajdonszerzés lehetőségétől. „Lehet-e hosszú távon legitim egy politikai berendezkedés, ha a tulajdon nincs igazolva?” – kérdezte Lánczi András politológus éppen tíz éve megjelent könyvében. A kérdésben benne volt/van a válasz.

A Tellér Gyula által „a rendszerváltás rendszerének” nevezett, folyamatos jövedelemkivonó és erőforrás-felélő zsákutcás gazdasági-politikai rendszer ugyan 2010-ben megbukott, az idén pedig végső csapást szenvedett, de az előző húsz év hatalmas gazdasági, társadalmi és humántőke-deficitjétől – amit súlyosbított a 2008 óta tartó európai gazdasági válság – még mindig nem tudtunk megszabadulni.

Magyarország gazdasági fejlettsége és a nagy többség életszínvonala – gondoljunk csak az átlagbérek közötti négy-ötszörös különbségre! – ma távolabb van a fejlett nyugati államokétól, mint huszonöt éve volt, s országunk nemcsak az uniótól szakadt le, de saját régiójától is! Érthető, hogy a magyarok zöme a rendszerváltozás vesztesének tartja magát, s 2010 után az idén három választáson is újra megerősítette, hogy az előző húsz évitől gyökeresen eltérő, önálló, nemzeti gazdaság- és társadalompolitikát kíván, amely által közeledhetünk az oly régóta áhított európai, polgári életformához és életszínvonalhoz. Huszonöt év után végre itt az idő, hogy megszabaduljunk a berlini fal hosszú árnyékától.

magyarhirlap.hu - Faggyas Sándor