Magyarul: amikor kihal az utolsó, aki még ismerte személyesen a szerzőt, akkortól nem mondják a nevét, mielőtt énekelni kezdik az adott dalt. De addig gyakorta mondják, pl. ilyen formán: „ez dadogós Tótpál Ferkó nótája”. Aztán előfordul, akár még a szerző életében, hogy valaki változtat valamit a dalon. Dallamot, szöveget, mindegy, akkortól az ő nótája az. Ám sohasem azé, akinek egyetlen érdeme, hogy a kerthelységben százast bír ragasztani a cigány homlokára!
Hogy a szerző nem közöttünk, a városban él, az valószínű. Hiszen erre alapul az egész konstrukció. Idegen, érthetetlen, sudribunkó, röviden: paraszt az, aki a magyar zenét műveli, azok/ők a vidék lakói, hozzájuk nekünk, városiaknak nincs közünk, szerencsére. Miénk a magas kultúra, mi ismerjük, játsszuk Mahlert és Bachot, no és Lisztet, valamint más nagy német zeneszerzőt. Nagy zeneszerzőt persze a magyar ugar is adott, már azok közül, akik a mi iskolánkban nevelkedtek
Az érdekes, hogy megöregedett az első táncházas nemzedék, míg a kérdés egyáltalán felmerült: hogyan keletkezik a népdal? (Másik különösség, hogy honnan veszem a bátorságot e tárgyban megszólalni, hisz semmi idevágó jogosítványom nincs.) Mostantól nem kertelek, hanem előveszem a szakirodalmat. Mert néhány éve szerencsére már van, mióta megjelent Berecz András tanulmánya: „Bú hozza, kedv hordozza” címen (Akadémiai kiadó, 1997). Igen sokatmondó már az alcím is: „Magon kőtt énekesek iskolája”. Kérem, Berecz semmi egyebet nem tett, mint megalapozta népzenénk saját zeneelméletét. Természetesen szó sincs olyanféle tudományoskodásról, amilyet a „műzene” tudósai művelnek. Azt legalább ideiglenesen felejtsük el. Itt egy olyan munkáról, teljes értékű művészi munkáról van szó, melynek művelői évszázadok óta egymást nevelik. Első nehézség az iskolás szemléletmód számára, hogy a magon kőttek nem alkalmaznak előre megfogalmazott kategóriákat. Mivel magyar nyelven lélegzenek, arra szükségük sincsen. Minekünk nem módszerünk a sablonba öntés. Az iskolában megtanultunk ugyan valami tucatnyi olasz szót azért, hogy egy dalt jellemezni tudjunk, pl. allegro, rubato, mit tudom én, szerencsésen elfelejtettem, csakhogy ezek igen szegényesen, inkább sehogyan sem írják le, amit kéne. Nem lehet itt közvetíteni, hát csak szavakban, amit lehet. Kinyitom hátul a képeknél, és másolom a képek alatt is idézőjelben álló szavakat. Ezek egyidejűek a képi és hangfelvétellel, ezekkel az előadók jellemezték saját munkájukat:
Budu Péter Zitár Viktória „iéneket rendít”
Tankó Anna „életéhez való” keservest „zümmög”
Berszán Fülöp: „Túlzásba nem vittem”
Rózsi Erzsi „magyaráz”
De mind közt a tünemény Csete Árpád. Két versszak között: „A lelkem tele van szivarfüsttel!”
Nos, talán érzékelhető, mekkora különbség egy ilyetén forma megjegyzés a dal előtt, vagy a kotta fölé nyomott „parlando” jegyzet között. Sokkal többet mondanak ők, mint bárki kottázó tudós. A könyv további érdemeit meg sem próbálom közvetíteni, helyenként kapható hagyományőrző kereskedőknél.
Szerkesztőm megtette azt a szívességet, hogy ezen írás első részével egy időben feltett egy olyat, amit éppen itt és ez úton kifogásolok. A nyugati, németes iskola kívülálló elemzése, leírása a mi zenénkről itten olvasható:
Pogány István
Szerző a Flag Polgári Műhely tagja
