Jó, jó, elhinném, mert én alapvetően hiszékeny vagyok, és hamisításokban valóban bővelkedik a történelem, ha jobban utána gondolva, a szöveget kézbe véve, nem lenne oly kerek és értelmes ama mondat.

"De a jó és gonosz tudásának fájáról ne egyél; mert..."

Móz. I. 2.17, Károli

Nos, az első észrevételem, hogy szó sincs itten a tudás fájáról. Itt egyfajta tudásnak a fájáról van szó.

Még egyszer:

alig hihetem, hogy e két fogalom, „tudás fája” és ez, „jó és gonosz tudásának fája”, ne lenne megkülönböztethető. Nem csak megkülönböztethető, hanem két kardinális mértékben különböző dologról van szó.

…egyfajta képesség megszerzéséről van szó. Ez a képesség egy megkülönböztetésnek a tudása, egy olyan megkülönböztetésnek, amelynek birtoklását mi és ma egészen természetesnek érezzük. A dolgok és jelenségek felosztása, a jó és a gonosz általános tudatunk szerint alapelemei létünknek. Vagy mégsem? Hisz az Úr rögtön halállal fenyegette Ádámot. És ha Ő valamivel fenyeget, akkor az megtörténik. Meghalunk, meghaltunk? Attól tartok, igen. A jó és a gonosz megkülönböztetése nélkül is lehetséges természeti, fizikai értelemben vett életet élni. A jó és a gonosz ismeretét megelőzően az ember teljes és világos életet élhetett. A jó és a gonosz ismeretével nem nyertünk semmi mást, mint egy koordináta-rendszert, amelyen a dolgokat el szoktuk helyezni. Mértéke lett jónak és rossznak.

Helyi értéket nyert minden jó és rossz dolog. Mást nem tudott kapni, mert az abszolút értéket az Úr, teljesen indokolt elővigyázatosságból, magának tartotta meg. Viszonylagos, helyi értéke lett mindennek e világban, csakhogy arról meg szoktunk ám feledkezni, hogy nem pusztán az egyes tárgyaknak (lényeknek, fogalmaknak, stb.) helyi, azaz viszonylagos ez értéke, de ugyanúgy viszonylagos maga a rendszer is. Viszonylagos nem csak a tárgyak értéke, de viszonylagos maga a mértékegység, a mérleg és saját ötleteim, melyeket éppen ide rittyentek. Úgy hiszem, a dolgok értéke méricskélésének egyenes következménye, hogy ma, amint Pál kijelenti, „tükör által homályosan” látunk.

Valójában és igazából semminek sincs előjele, semmi sincs, ami önmagában jó vagy rossz lenne. Néha nem könnyű ezt elfogadni, főleg, hogy nem lehet bizonyítani. Például meghallod, hogy ölik az ártatlant. Felháborodsz, és joggal. Csakhogy jogod és indulatod egyként gyökérmondatunk következménye. Rossznak tudod azt, hogy ártatlant ölni. Jónak tudod, hogy ártatlan. Még csak cáfolni sem akarom ezeket, pusztán fenntartom, hogy lehet más értékrend is!

Más megfogalmazásban: jó és rossz megkülönböztetése divatos idegen szóval emocionalitás. Ez a szó azért hasznos, mert ha magyarul mondanánk, lenne mit pironkodni. Ugyanis semmi mást nem jelent, mint ösztönök után élni. Ösztönélet, de a legtágabb értelemben. Tehát ide tartozik az is, hogy a nő órákig válogat egy sálat a divatboltban, az is, hogy kölke közben kirántja a széket a tanár alól, szóval teljesen minden, ami nem szorosan értelmi tevékenység.

Amíg nem ettünk a fáról, nem haltunk meg. Még ha nem is voltam ott, el kell fogadnom, mert így kerek a kép. A tisztán értelmi, okszerű élet világos és örök. Nem kellemes és hűdeizgi, hanem világos és örök. A halál és üdvösség kérdése az óta létezik, hogy elnyertük az emocionalitás sarát.

Hogy milyen az ösztönök nélküli, pontosabban azokat kordában tartó élet, azt még itt-ott láthatjuk, mint idézetet hajdani kolostorok csendes mormolásából, kivételként előforduló szerzeteseink megnyilvánulásaiból, vagy néha a moziban, ha egy becsületes rendező a múltnak nem gyalázásával, hanem őszinte bemutatásával foglalja el magát. Nem emlékszem a részletekre, de a címét, azt jól megjegyeztem; „Le derničr seigneur de Balkan”, két vagy három részes tévésorozat az utolsó balkáni úriemberről. Egy török nemes életét kíséri végig, a lényeget számomra egyetlen jelenet foglalja össze. Első világháború, hosszú sorokban vánszorog a tönkre vert török hadsereg visszafelé, az út menti mezőn pedig magányos lovas vágtázik szembe. Fehér inge lobog, hátán vadászpuskája, nyergén egy pléd összetekerve, most érkezett Párizsból, siet jelentkezni a parancsnokságon. A tökéletes időszerűtlenség és a tökéletes becsület filmszalagon. És innentől nem folytatom ezt a szálat, tudjad, nyájas olvasóm, hogy ezt a filmet meg kell nézni, mert rendkívül szép emlékműve a kommunizmus és a nacionalizmus által a huszadik századi közép-Európában felzabált nemesi osztálynak. Ilyet a magyar filmművészetben nem láttam, azért persze lehet, hogy…

Ki kellett volna húznom az utolsó bekezdést, ha meg nem alapozná egy újabb, fontos nézetét a dolognak. Az jutott eszembe, hogy a paradicsomi jelenet nem volt, hanem folyamatos jelen. Nem igaz, hogy megtörtént, hanem az igaz, hogy most és mindenkor történik. Az nem a zsidók több ezer éves hagyománya, hanem mindenkori feladatom nekem, itt és most. A kígyó persze nem kígyó, mert az én vagyok, hanem… a fene tudja, muszáj megszemélyesíteni ezt? Nem, nem külső és másik személy, a kísértés az ember önmagában hordozza. A lényeg a választás lehetősége. Igaz, a test sok mindent megnehezít, olyan ez, mintha direkt magasabbra állították volna a lécet, de a lényeg, hogy a választás lehetősége mindenkor adott. Szabad elfogadni a világ koordináta-rendszerét, és használni rogyásig, és szabad elutasítani. Ámbár azt nehezen tűri a társadalom.

Pogány István

Szerző a Flag Polgári Műhely tagja