Angliában mindig imádták a futballt (még jó, hogy a bölcsőben szeretik a gyereket), ám igazi tömeghisztériát Johnnak, Paulnak, George-nak és Ringo-nak sikerül kiváltania az alapvetően rideg és hűvös brit tömegekből.

Aztán elérkezik egy nap, nevezetesen 1966. július 15-e, amikor talán egyetlen Beatles-lemezt sem adnak el a boltokban (pedig venni éppen lett volna mit, a Paperback Writer című daluk azokban a napokban tolja le a slágerlisták éléről a Rolling Stones Paint It Black című számát) hiszen 11 magyar futballista, ha csak két órára is nemhogy a Beatlest, de a világon minden mást lesöpör a népszerűségi listák éléről.

Elkövetkezik egy olyan futball-istenek által megáldott másfél óra, amely jobbára csak egyszer adatik meg még a legnagyobbak életében is. Ebben a másfélórában a magyar válogatott a Beatles, de nem csak a mérkőzés színhelyén a liverpooli Everton stadionjában, hanem a földkerekség minden pontján.

Az a magyar válogatott, amely a jó szereplés minden reményével, ám a végső győzelemre esélytelenül érkezik a világbajnokságra. A csoportból való továbbjutás nagy sikerként, a legjobb 8 közé kerülést szenzációként, a négy közötti szereplés szuper-bravúrként élnék meg kint a játékosok és itthon a szurkolók.

Mire Liverpoolra ráborul az este öt földrész újságíró társadalma arról számol be a lapjának, hogy a VIII. labdarúgó-világbajnokságon Angliában új nagy esélyes született: Magyarország!

Mindehhez annyi kell csupán, hogy a magyar válogatott egy olyan futballal, amely egyesítette magában a tangó, a keringő, a rumba, a szamba, a palotás, a csárdás és a twist elemeit letáncolja a pályáról a világbajnoki cím védőjét,Brazíliát.

Pedig a két csapat közel sem egyforma hangulati helyzetben érkezik a Goodison park gyepére. Az első csoportmeccsen a brazilok simán verik Bulgáriát, s ha azt mondom, hogy a gólokat Pelé és Garrincha rúgja (a genetikai csodaként egy irányba görbülő lábakkal élő jobbszélső olyan szabadrúgás gólt csavar/zúdít Najdenov kapujába, hogy sokan azt hiszik: ezzel meg is született egyben a világbajnokság gólja) tulajdonképpen mindent elmondtam arról, hogy kikkel áll szemben az Albert Flórián vezérelte gárda. Az a csapat, amely (miközben a brazilok ugye, nyertek Manchesterben) fájóan sima 3:1-es vereséggel kezd Portugália ellen.

Váratlan és lélekölő ez a vereség, dacára annak, hogy a portugál csatársort az Augusto, Eusebio, Torres, Simoes négyes alkotja. Hátulról megsegítve olyan klasszisokkal, mint Graca vagy Coluna.

Azokban az időkben azonban Portugália semmilyen tekintetben nem tartozik azon nemzeti válogatottak közé, amelyektől a magyaroknak különösebben tartaniuk kellene.

Magyarországon ugyan addig még soha sem jártak, utoljára 1956 júniusában Puskásék játszottak velük egy 2:2-t Lisszabonban, no de azóta egy évtized eltelt, a két csapatban hírmondó sem maradt az akkor pályán lévőkből. Bár a Benfica 1961-ben és 1962-ben BEK-et nyer, de azóta már régen az Internazionale és a Real Madrid uralja a kontinens klubfutballjának Nagy Színpadát. Az 1:3 a magyar válogatottat idegileg, a 2:0 Brazíliát fizikailag viseli meg leginkább.

Mi elkezdünk attól rettegni, hogy kikapunk a braziloktól, és mehetünk haza (az előzetes spekulációk és okoskodások szerint Portugáliát és Bulgáriát vernünk kell, mert akkor nyugodtan kikaphatunk Brazíliától, s biztos a továbbjutás), a braziloktól viszont kiesik az az Edson Arantes do Nascimento, akit Pelé néven akkoriban már réges-régen a világ legjobb futballistájának tart a földgolyó összes létező népe.

A bolgárok Zsecsev nevű játékosa tett arról, hogy Pelét ölben vigyék le a pályáról, s bár a Fekete Gyöngyszem azóta megjelent számos önéletrajzi írásában állítja: a magyarok ellen, ha nagy nehézségek árán is, de összetudta volna „drótozni” magát. Vezetői azt mondják: ne kockáztasson, pihenjen nyugodtan, a magyarokat úgyis simán verik, Pelére majd Portugália ellen, no és természetesen a vb-folytatásban lesz igazán szükség.

Nem él olyan ember a földön, aki meg tudná mondani, hogy a Pelével felálló Brazíliát ugyanúgy 3:1-re vertük volna-e meg, mint ahogy tettük azt a Gilmar – D. Santos, Bellini, Altair, Paulo Henrique – Gerson, Lima – Garrincha, Tostao, Alcindo, Jairzinho összeállításban ellenünk pályára lépő csapattal.

Ez hozzávetőlegesen olyan történelmietlen kérdés, mintha azt firtatnánk: vajon nyertünk volna-e 3:1-re, ha nálunk nem játszik Albert Flórián? De szerencsénkre játszik, méghozzá úgy, ahogyan soha életében nem futballozott annak előtte. Pedig akkor már 52 válogatott mérkőzés és a nemzeti színekben szerzett 27 gól áll a „személyi lapján”. Köztük ugye, olyan meccsek és gólok, mint az NSZK ellen hálóba varázsolt szimfónia, Belgrádban a jugoszlávoknak lőtt tripla, vagy chilei VB-n az angolok hálójába helyezett „pimaszság”. Napra pontosan két hónappal 25. születésnapja előtt Brazília ellen egy világszerte ismert futballistaként fut ki a pályára, s 90 perc múltán világsztárként jön le ugyanonnan. Egyáltalán nem véletlen, hogy ebben az életét, pályafutását felidéző sorozatban is ez lesz az a kivételes fejezet, amelyet csak és kizárólag egyetlen mérkőzésének szentelek, hiszen meggyőződésem: az Aranylabda 24 karátjából minimum 20-at ekkor gyűjt össze.

Liverpoolban vagyunk, maradjunk a Beatles példánál: azon az álom-meccsen Albert volt a magyar válogatott John Lennonja!

Az ő fejében születnek meg a harmóniák, ő dolgozza ki a dallamot, ő szabja meg az ütemet és a ritmust, a két „szövegíróval” Benével és Farkassal ő jegyzi azt a világslágert, amelyet másnap, ha nem is dúdol, de felidéz és fejből felmond a világ. A Brazília elleni Albertet nem lehet a korábbi alberti-képpel összevetni. Baróti nem küldi őt be a brazil védelem húsdarálójába, visszavonja a középpályára, körülbelül azt játssza, amit Hidegkuti Nándor az Aranycsapatban. A brazilok ellen megsérült Mészöly is elégedett Míg korábban futballcipője stoplijainak nyomát nem nagyon őrizte saját csapatának térfele, addig ezen a meccsen rendszeresen jön hátra a védők vonaláig is, már Mátraitól és Sipostól is elkéri a labdát, hogy a kezdődő támadást gyökereiben megtervezhesse és formázhassa.

Saját magának teremt a korábbinál jóval nagyobb területet a játékhoz. Futballjának alapvető lényege és titka ugyanis az volt, hogyha legalább öt-tíz métert meg tudott tenni úgy, hogy nem vágták fel, nem rúgtak bele, nem nyomorgatták agyon, akkor már szinte lehetetlen volt elvenni tőle a labdát.

Olyan zseniálisan fedezte, vagy, ahogy a futball-zsargon mondja „tartotta maga alatt” a játékszert, hogy ahhoz az ellenfél gyakorlatilag képtelen volt hozzájutni.

És ha volt területe, akkor indulhatott az utánozhatatlan Albert-szlalom, egyenesen neki az ellenfél kapujának. Mintapéldánya, egyedi prototípusa ennek a második magyar gól, amikor saját térfélen labdát szerezve bújik ki három brazil védő közül, s abban a pillanatban előtte a világ! Feltárul egy hatalmas szabad terület, amelyen labdavezetés közben eldöntheti, hogy melyik „dallam” következzék. Nekimehetne egyenesen a brazil kapunak, cselező-készsége révén olyan különösebb gondot nem jelentene számára, hogy újabb és újabb előtte termő brazil védőket cselezzen ki (legfeljebb a végén felvágják, akkor meg jöhet a szabadrúgás, netán a 11-es), ám ő miután magára vonja az ellenfél jószerivel összes futballistájának a figyelmét, a jobbszélen teljesen üresen álló Benét indítja. A legszebb akció végén Farkas János örül. A többi innen már futballtörténelem. 

Akkor már túl vagyunk Bene 3. percben lőtt zseniális gólján (zárójelben jegyzem meg: ennek a gólnak a vázlatát a remek újpesti csatár két évvel korábban a tokiói olimpián a Csehszlovákia elleni döntőn már megmutatta a világnak), túl vagyunk Sipos káprázatos szerelésén, amikor Alcindo elől jobb külsővel a gólvonalról húzza/vágja ki a labdát, de még előttünk van Mészöly 11-es gólja, majd vállsérülése, no meg egy érthetetlenül meg nem adott gól, amelyet miként Bene beadása után a másodikat, szintén Farkas János bombáz a léc alá.

A braziloknak 2:1 után még 26 (…) percük van arra, hogy megússzák a világ-szégyent, de erre esélyünk sincs, sőt a végén örülnek, hogy megússzák hárommal!

Aki nem élt még akkor, vagy kicsi volt, ezért csak foltokban emlékszik erre a meccsre az könnyen elképzelheti hogyan kellett játszania Albert Flóriánnak ahhoz, hogy toronymagasan a mezőny legjobbja legyen úgy, hogy nem lő gólt!

Szemben Benével, aki mind a háromban főszerepet játszik (rúg egyet, bead Farkasnak, Mészöly 11-ese előtt pedig felvágják a 16-oson belül), s szemben Farkassal, aki a VB gólját szerzi.

De messze az átlagon felül játszik azon a meccsen mindenki. A már említetteken kívül Geleinek bravúrjai vannak, Káposzta szélsőszerűen rohamoz, Mátrai hibátlanul söpröget, a tatabányai Szepesi láthatatlanná, észrevehetetlenné teszi a földkerekség legjobb jobbszélsőjét Garrinchát, Mathesz és Rákosi pedig fut, rohan és szerel mindenki helyett, akik inkább a futball művészi színvonalának biztosításával van elfoglalva.

Az agyontárgyalt történéséken túl, van még egy momentum, ami számomra kulcsmondat egy olyan kérdésben, amelyet évtizedek óta Albert kontra Varga kérdésként bogoz és tárgyal a közvélemény.

A világra szóló 3:1-es győzelem után néhány órával már a csapat szállásán Flóri egykori ifjúsági szövetségi kapitányának, az MTI-t Londonból tudósító Hoffer Józsefnek nyilatkozik.

És abban a hangulatban, amikor egy világ beszél róla és a magyar válogatottról, anélkül, hogy ezt Hoffer kérdezné vagy erőltetné, Albert ezt mondja: „Örülök a győzelemnek, de annak még jobban, hogy már Varga Zoli is edzett, szerdára rendbe jön, jó lesz a fiú…”.

Hogy mi történt szerdán és játszott-e Varga Zoltán arról majd legközelebb, hiszen maradunk 1966-nál. Abban az évben ugyanis túl azon, hogy tönkrevertük Brazíliát történt még egy és más.

Ami számomra a legfontosabb: személyesen akkor ismerem meg Albert Flóriánt!

Lakat T. Károly

]]>www.tempofradi.hu]]> - A Flag Polgári Magazin partnere

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

]]>www.flagmagazin.hu]]>