Jönnek most a kétkedők, a siránkozók, hogy ez nem ér semmit, hiszen nem jár vele kupaindulás. Ez igaz, de erkölcsileg, morálisan nagyon, de nagyon sokat jelent!

Mostanában egymást érik a mérkőzések, így most is két mérkőzésről fogom leírni az érzéseimet, gondolataimat. Úgy szól a mondás, hogy az örömbe, üröm is vegyül. Most inkább az ürömbe vegyült az a bizonyos öröm, hiszen a vasárnapi diósgyőri kirándulásunk nem sikerült a legjobban.

A honvéd elleni fiaskó után, bevallom féltettem a csapatot a borsodi kirándulástól, hiszen az sem a mi malmunkra hajtotta a vizet, hogy Szentes Lázárt menesztette, pont a mi mérkőzésünket megelőzően a diósgyőri vezérkar. A félelmeim csak részben igazolódtak be. Sokkal jobban, összeszedettebben játszottunk, mint a honvéd ellen, bár valljuk be attól nem volt nehéz jobb produkciót nyújtani. Gyorsan vezetést szereztünk, de ismét összehoztuk a semmiből az egyenlítést is a DVTK-nak. Mi irányítottuk a mérkőzést, de szembetűnő volt a védelmünk gyengesége. Sajnos az az igazság, hogyha nem nálunk van a labda szinte biztos, hogy gondban leszünk. Nem véletlenül mondta Moniz mester, hogy támadnunk kell, mert védekezni nem tudunk. A borsodiak küzdöttek, hajtottak, de nem tudták az irányítást átvenni a második félidőben sem. De sajnos hiába szereztünk ismét vezetést, egy újabb figyelmetlenség miatt megint oda lett az előnyünk. Leonardo egymaga eldönthette volna a találkozót, de elrontotta a kínálkozó lehetőségeket. Így be kellett érnünk a sovány egy ponttal, ami nagyon nehézzé teszi a bajnokság véghajráját, hiszen kemény mérkőzéseink vannak még hátra. A játék jobb volt, mint a Honvéd ellen, de még mindig nem érte el azt a szintet, amit az őszi idény végén mutattunk.  Mindenképpen javulnunk kell, ha dobogós reményeinket továbbra is életben szeretnénk tartani. A helyzetkihasználást és a védekezést kell fejlesztenünk.

Ennyit az ürömről. Jöjjön, hát az öröm!

Eljött a szerda, eljött a Ligakupa- döntő napja.  A sors szeszélye folytán Székesfehérváron kellett megküzdenünk a hazai Videotonnal a kupáért. Moniz világossá tette, hogy a Liga Kupa neki milyen fontos, ennek megfelelően komolyan is vettük ezt a sorozatot. Az alázatunk döntőt ért.

Nagyszerűen játszottunk végig az egész találkozón. A keddi Bayern-Barca BL-elődöntő mérkőzés képei ugrottak be a szemem előtt. Határozottak voltunk és pontosak is. Könyörtelenül használtuk ki az adódó lehetőségeket. A Videotont gyakorlatilag állva hagytuk. Jól is védekeztünk, annak ellenére, hogy a Vidi gólja előtt hibáztunk, de ez ma belefért. Tudom, nem szabad messzemenő következtetést levonni ebből a találkozóból, de annyit biztosan, hogy amennyiben tudnánk minden találkozón ilyen játékot produkálni nem kellene izgulnunk a dobogóért, sőt merészebb álmaink is lehetnének. Sajnos ezt a formát, ezt a nagyszerű, felszabadult játékot még nem tudjuk minden találkozón hozni. Sokan azt mondták, hogy Böde nélkül nem tud a Fradi gólt szerezni, elég őt kivenni a játékból és „meghal” a Fradi. Nos, ez a döntő és a szerzett öt (!) parádés gól fényes cáfolata volt ezeknek a hangoknak.

A srácok igazi örömfocit mutattak be ezen a délutánon a Sóstói stadionban. Mindig öröm egy döntőt megnyerni, mindig öröm öt gól lőni. Gratulálok a fiúknak és megköszönöm nekik ezt a csodás élményt, amit ezzel a fényes győzelemmel okoztak. Nagyszerű érzés volt látni a boldogságot a szurkolók és a játékosok arcán, egymásra talált végre a Fradi család! Mondom ezt annak ellenére, hogy a vasárnapi találkozó kimenetele, sőt a dobogós helyünk egyáltalán nem biztos, sőt!

Egy valami biztos: jó felé mennek a dolgok végre a Fradi háza táján!

Hajrá Fradi!

Csépányi Balázs