1968 után ismét Olaszország adhatott otthont az Európa-bajnokságnak, de ezúttal már nem négycsapatos végjáték formájában, hanem dupla annyi együttes részvételével. Jóllehet már a hatodik kontinensviadalra került sor 1980-ban, az itáliai legénység csupán a két hazai rendezésű tornán szerepelt, előbbire kivívta a kvalifikációt, utóbbira viszont már nem kellett – odaítélték neki automatikusan a rendezési joggal együtt. A megszokott harminckettő helyett így csak 31 válogatott vágott neki a selejtezőnek.

A tizenkét évvel korábbi Eb gyatra, mindmáig legalacsonyabb (1.40) gólátlaga nem sok jóval kecsegtetett 1980-ra, s utóbb azoknak is lett igazuk, akik a rajt előtt féltették a tornát a kevés találattól, mert a második itáliai Európa-bajnokság hozta minden idők második legkiábrándítóbb Eb-gólindexét a maga 1.93-as átlagával. Három mérkőzésen nem került hálóba a labda, ami egészen 1996-ig negatív csúcsnak számított a maga kategóriájában (Angliában öt találkozó végződött 0–0-ra, igaz, ott már 16 csapat viaskodott egymással).

A nyolc döntőst két csoportra osztották, a győztesek egyenesen a fináléba jutottak, a másodikokra pedig várt a bronzcsata – az Eb-k történetében az 1980-as torna az egyetlen, amelyen nem játszottak elődöntőt, és ez lett az utolsó seregszemle, ahol még eldöntötték a harmadik hely sorsát (1984 óta mindkét vesztes elődöntősnek jár a bronz). Az Euro ’80 ezenkívül a harmatgyenge játékvezetésről, az alacsony nézőszámról (átlagban 24 700, ami a második legalacsonyabb) és a futball-huliganizmus megjelenéséről maradt még nevezetes. Utóbbiról – naná: őshaza… – az angolok gondoskodtak.

ÚJ NATIONALELF ÉPÜLT

Ott folytatták, ahol abbahagyták – avagy a címvédő Csehszlovákia és a megelőző ezüstérmes NSZK egy csoportban lévén, már a nyitó mérkőzésen összejött az 1976-os Európa-bajnokság döntőjének „visszavágója”. És a nyugatnémeteknek sikerült is revánsot venniük, egyik új klasszisuk, Karl-Heinz Rummenigge második félidős fejesgóljával nyertek 1–0-ra. Aztán Klaus Allofs mesterhármasával 3–2-re megverték a nagy rivális hollandokat (1976-ban mindenki NSZK–Hollandia döntőt várt, hiába, és négy évvel később sem lett az álomfináléból semmi, de legalább volt német–holland…), így az utolsó csoportmeccsen már azt is megengedhették maguknak, hogy lazítsanak.

A Nationalelf teljesen átalakult 1976-hoz képest, de nincs mit ezen csodálkozni: egyrészt a nagy alakok leléptek, kikoptak a csapatból, másrészt a kapitányváltás megtette hatását. Helmut Schön ugyanis 1978 végén átadta a stafétabotot Jupp Derwallnak, és az utód nem volt rest nyomban fiatalítani, főleg annak fényében, hogy az NSZK nemigen villogott az 1978-as vb-n. Derwall 1980-ra csak Manfred Kaltzot, az említett Rummeniggét, Rainer Bonhofot, Bernd Cullmannt, Hansi Müllert, a kölni csereember Herbert Zimmermannt és a balhátvédet, 1976 egyetlen hírmondóját, Bernd Dietzt tartotta meg a Schön-örökségből, a többiektől elköszönt szépen.

Kik voltak az új pillérek? Az 1. FC Köln kapuvédője, Harald (Toni) Schumacher, a hátvédsorban serénykedő Förster fivérek, az atlétából lett, védőt és középpályást egyaránt játszani tudó Hans-Peter Briegel, aki 17 évesen váltott sportágat, a Fejelő Szörnyeteg, azaz Horst Hrubesch (róla lesz még szó később), a Real Madridban profiskodó Uli Stielike, de mindenekelőtt egy húszéves üstökös, Bernd Schuster.

A védőjét három fejjel túlugró Horst Hrubesch (fehérben, jobbra) már leszálló ágban, a labda pedig a kapuba tart – rajta sincs a képen a nyugatnémet–belga finálé 89. percben esett mindent eldöntő találatánál (Fotó: Action Images)

A szervező középpályás ugyan csak két – győztes – meccsen lépett pályára az Eb-n, de annál nagyobb hasznára volt csapatának. Az oranje elleni mindhárom gólban benne volt: az első találat előtt kapufát lőtt, a másodiknál ő indította a támadást, a harmadik előtt pedig gólpasszt adott Allofsnak. Aztán a döntőben sem maradt adós a gólt érő assziszttal.

Kopogtatott még valaki a Nationalelf ajtaján, egy multifunkcionális ifjonc, az abszolút újonc Lothar Matthäus. A 19 éves labdarúgót a hollandok elleni csoportmérkőzésen avatta fel Derwall, bő negyedórát adva neki a hajrában. Noha a következő bevetésére csaknem másfél évet kellett várnia Matthäusnak, ha most visszagondol, aligha bánja már a várakozást, az évek során ugyanis ikonikus személyiséggé nőtte ki magát hazájában, mást ne mondjunk, világbajnok (1990) és német szereplési rekorder (150) lett belőle.

A FEJELŐ SZÖRNYETEG BEFEJELTE

A házigazda olaszok szenvedtek az Eb-n, négy meccsükből csak egyet nyertek meg, a többin ikszeltek, ezzel együtt könnyen döntőt játszhattak volna, csak eggyel több szerzett gól hiányzott hozzá. A „kevés gólos, döntetlenes taktika” az 1982-es vb csoportkörében már bevált, s a középdöntőben aztán rátaláltak a győzelmi ösvényre is.

Érdemes felidézni a taljánok 1980-as alapegyüttesét: Zoff – Gentile, Scirea, Collovati, Cabrini – Tardelli, Antognoni, Oriali – Causio, Graziani, Bettega – a csatársortól eltekintve azonos a két évvel későbbi világbajnok gárdáéval (Conti és Rossi váltotta Causiót, illetve Bettegát).

Az „olasz” kvartettből – a squadra azzurrán kívül Anglia és Spanyolország kárára – nem kis meglepetésre a roppant szívós, igen szervezett Belgium verekedte be magát a fináléba olyan jó nevű erőkkel, mint Jean-Marie Pfaff, Eric Gerets, René Vandereycken, a veterán, 35 éves Wilfried Van Moer, Erwin Vandenbergh vagy Jan Ceulemans. Guy Thys ékesen bizonyította a tételt, miszerint nem csak világsztárokból lehet jó csapatot építeni!

A római fináléban korán, már a tizedik percben előnybe került az NSZK Hrubesch 17 méteres löketével, amit további Nationalelf-gólok követhettek volna az első szakaszban, csak hol az irányzékkal volt baj, hol meg Pfaff védett bravúrosan. A kihagyott helyzetek a hajrá nyitányán aztán megbosszulták magukat – a játékvezető hathatós segítségével. Történt, hogy Stielike a 16-oson kívül szabálytalanul szerelte Francois Van der Elstet (aki nem azonos a szintén belga Franky Van der Elsttel), erre a román Nicolae Rainea büntetőt ítélt. Vandereycken nem tipródott az ítélet jogosságával, élt a lehetőséggel.

Közel jártunk a hosszabbításhoz, amikor szöglethez jutottak a németek. Rummenigge beívelt, Hrubesch meg – a földbe gyökerező Luc Millecamps-ot három fejjel túlemelkedve – befejelte. A hamburgi csatár addig a napig egyszer sem volt eredményes a válogatottban, de azon a római estén mindjárt kétszer is. Akkortájt ragasztották rá a jól csengő Fejelő Szörnyeteg becenevet.

Hegyi Tamás - nso.hu