Biszku Bélának sem akaródzott elismerni az égvilágon semmit, sőt, váltig hivatkozott arra, hogy 1956 ellenforradalom volt, ő pedig csak a kötelességét tette, amikor védte a kommunizmust. De most itt van nekünk Mátsik György, akiről évtizedeken át semmit sem lehetett tudni, pedig még csak nem is bujkált. Élte a nyugdíjasok életét a Naphegyen a feleségével együtt, aki nem olyan régen a Magyar Úszószövetségtől Centenáriumi Érdemérmet vehetett át kiemelkedő életpályája elismeréseként. Elvégre mivel is tüntessenek ki egy egykori rendőrnőt? Mátsik György is kapcsolatban állt a fegyveres testülettel, mivel az Újpesti Dózsa vízilabdacsapatának többször volt a vezetője, legalábbis ezt állítja. 1957. július 30-tól a Fővárosi Főügyészség munkatársa volt, 1962. október 1-jétől pedig a Legfőbb Ügyészség ügyésze lett, majd 1967. február 24-től ismét a Fővárosi Főügyészséghez került. 1968. december 31-től pályát módosított, és a MÉH Vállalat osztályvezetője lett, ahonnan meg sem állt a MÉH Tröszt vezérigazgatói székéig.

1983 és 1987 között töltötte be ezt a posztot. Aztán, 1988-ban alakult egy Gyerekekért Alapítvány, amelyet az úttörőszövetség hozott létre, itt Mátsik – több régi elvtársával együtt – kuratóriumi tagságot vállalt. Ugye milyen furcsa pályafutás, főleg, ha egy olyan ügyész pályája ez, aki kegyetlen vádbeszédével öt fiatalkorú és egy épphogy nagykorú elítélt sorsát pecsételte meg? Ez az ügyész, akinek akkor már két gyermeke is volt, halálbüntetést kért Mansfeld Péterre mint másodrendű vádlottra.

Az egyetlen nagykorút, Blaski Józsefet életfogytiglani szabadságvesztésre, Holecz István fiatalkorút ötévi, Bóna Rezső fiatalkorút tízévi, Furkó László fiatalkorút háromévi, Egei Attila fiatalkorút pedig négyévi börtönbüntetésre ítélte a bíróság. Említést érdemel még a másodfokú bíróság tanácsvezető bírája, akit Vágó Tibornak hívtak. Mansfeld Pétert 1959. március 19-én ítélték halálra, az ítéletet március 21-én, a Tanácsköztársaság negyvenedik évfordulóján végre is hajtották.

A kommunista hatalom kiszolgálói, mint tudjuk, azóta sem tanúsítanak semmiféle megbánást, hiszen náluk tovább működik a kettős mérce, amely szerint csak a nácizmus bűnei számítanak bűnnek. Ha tehetnék, újra felakasztanák Mansfeld Pétert. Azt tehát tudjuk, ki mondta ki az ítéletet, de azt még mindig nem, ki adta ki a parancsot. Erre várunk immáron 1989. október 23. óta, amióta kikiáltották a köztársaságot. A parancsok kiadóit és az ügyészeket, a bírákat, akik a hosszú, illetve a halálos ítéleteket végül kimondták, felelősségre lehetett volna vonni. Az igazi rendszerváltók azonban erőtlenek voltak, átadták a kezdeményezést az álrendszerváltóknak, akik mindjárt el is szabotálták kötelességüket, s védték egykori bűntársaikat. A bűnösök egy része azóta is háborítatlanul él közöttünk.

Megkockáztatom, Mátsiknak sem lesz semmi baja, esetleg kerüli majd néhány hónapig a nyilvánosságot, aztán a neve visszasüllyed a feledés homályába. Persze azért nem mindenki feledkezett meg róla. Néhány hónapja az Echo televízióban szóba került Mátsik és Mátsikné neve. Utalva arra, hogy nemcsak Biszku él, hanem „van Mátsik” is!

Kísértenek a gyászos idők, amikor szinte kéjjel ítéltek el fiatalokat, hogy ezzel is megfélemlítsék a társadalmat, s megmutassák, hogy a kommunista hatalommal nem lehet viccelni. Mansfeldék e hatalmi tébolynak estek áldozatul. Amit valójában elkövettek, azért normális körülmények között csak néhány év börtönt kaphattak volna. Ám esetükben példát kellett statuálni mindazok számára, akik a független Magyarország megszületéséről álmodoztak még mindig. Ami pedig még ennél is szomorúbb, hogy annyi évvel a tragikus ítélet kimondása után még mindig ott tartunk, hogy keresgéljük a valódi felelőst. Mert csak a parancs végrehajtóinak neve ismert: a másodfokú eljárásban, ahol a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa ítélkezett, Györe József, Varga István, Keresztes Sándor, Szabó Sándor volt a népbíró. A legfőbb ügyészt Borsi Zoltánnak hívták. A per 1958. november 19-től 1959. március 21-ig zajlott.