{...} egyes intézmények hatalmi fékként funkcionálnak egy nemzetállam belső működésében.

A semleges szemlélődő mondhatná: rendben van, hisz ez a demokrácia velejárója. Az effajta hatalmi ellensúlyok megléte vagy újak születése, szükséges alapja a rendszernek. Ezek esetleges ellenállásával egy kormányzati cselekvésnek számolnia kell. A bökkenő csak az, hogy kérdéses az új fékek és ellensúlyok jogossága, igazságossága. Illetve vajon számolnak-e a következményekkel (amit nevezhetünk egy „ellenhatás ellenhatásának”) az új ellenzék születésénél bábáskodók?

Egy nemzet szellemi életében a szuverenitás, az, hogy saját maga dönt önnön sorsáról, fontosabb igény, mint azt az unió egyes vezetői és a magyar ellenzék rosszabbik fele véli. Még akkor is, ha a kormány nem hoz mindig jó döntéseket. A képviseleti politikának a bizalom az alapja. Ha ez megvan, a választópolgár elfogadja azt is, ha olyan döntés születik, amely személy szerint neki nem érdeke. Sőt akkor is, ha érdeke ellen való. Persze ennek van egy határa, és létezik egy hitelességi küszöb. (Gondoljunk csak Gyurcsány nagy tévedésére, amikor az őszödi beszéddel előre akart menekülni, de átlépte a hitelességi és bizalmi demarkációs vonalat!)

Az Európai Unió intézményeinek egyes vezetői véget kívánnak vetni a kétharmadnak. Olyan folyamatos ellenzéki jelenlétet igyekeznek biztosítani, hogy a kormány ne tudjon élni az erejével. Eredménnyel. A törvényhozás menete kissé lelassult, illetve megjelentek olyan tartalmi elemek is, amelyek már nem a kormányoldal akaratából származnak. Sorolhatnánk a konkrét javaslatokat, amelyeket külső nyomásra kell beépíteni a törvénykezésbe. Mintha gyengülni látszana a kétharmad. (Ha most szövegeznék az alaptörvényt, biztos vagyok benne, hogy nem ugyanúgy szólna.) Mintha egy kis többséggel rendelkező koalíciós kormányzás előtt állnánk, erős ellenzékkel a nyakán. A főbb törésvonalak pedig a neoliberális és a patrióta gazdaságfilozófia, illetve a szociálliberális és a konzervatív-keresztény politikai értékek mentén húzódnának. Mintha kétpólusú politikai csata kezdődne Magyarországon. Azzal az aprócska, mégis fontos különbséggel, hogy az egyik pólus nem magyar és nem a választópolgárok akaratából létezik.

Létezik viszont az „ellenhatás ellenhatása”. A nemzetközi új ellenzék működése sokakból dacosságot vált ki. Megerősíti a kormányzókba vetett bizalmat. Százezrek álltak ki a kormány mellett a januári békemenet rendezvényen, a biztos Fidesz-választók elsődleges pártpreferenciája erősödött. A hangulat pedig unióellenessé vált. Vajon számolnak ezzel az új ellenzék atyjai? A balliberálisoknak pedig azzal kell szembenézniük, hogy külső erőkre való támaszkodásuk nem vált ki túlzott szimpátiát a saját táboruk előtt sem. Ez látszik a jelenlegi támogatottságukon is. Mi meg háborgunk itthon, amikor Neelie Kroes (uniós biztos) névtelen informátorra hivatkozik; megbotránkozunk, amikor Cohn-Bendit tények nélkül zagyvál. Pedig… Kevesebb sikerrel ugyan, de nem ilyesmit csinálnak a hazai elvtársaik is?