Szerkesztőségi vezércikkében leszögezi, hogy „az igazi tét a harc logikájának és a politikai dinamikának a fenntartása volt” – színlelve a naiv tudatlant, mintha a politika tudománya nem eleve erről szólna évszázadok óta.

De hiszterizált légkörű kormányzást jósoló címeket olvasni a HVG.hu-n és a Népszavában is. Ám a baloldali sajtó masszív ideológiai stigmázása kontraproduktív, és különösen igaz lehet ez a kormányoldal ennyi szép sikere után.

Világos, hogy az Orbán Viktort félelmetes átalakítási szándékokkal, ki tudja, milyen sötét hatalmi törekvésekkel gyanúsító hírek, cikkek, elemzések és jelentések külföldi továbbhasznosításra készülnek és születnek. Másfelől igencsak kérdéses, hogy az immáron 2006 ősze óta folyamatos nyerésben lévő Fidesz és a jobboldali bázis újult erővel való támadása mennyi reális politikai hasznot termel a közvéleményben lecsapódva, ha egyáltalán termel.

Az egyik leglényegesebb témát tehát a balközép Figyelő összeállítása gondosan kerülte. A több mint súlyos baloldali vereségek személyi kérdéseire a hetilap egy árva betűt sem pazarolt, így hátha azok a problémák, amelyeket ez az alapprobléma okoz, nem is léteznek. Ameddig az ellenzék csak annyira képes, hogy azt ismételgeti hevesen, diktatúra, diktatúra, diktatúra, addig semmilyen választást nem fog itt megnyerni a Fidesz ellen. Ez a baloldal Orbánt soha nem győzi le. Török Gábor politológus szavai ezek.

Ezek pedig Schiffer Andráséi: ameddig Gyurcsány Ferenc a politikai élet meghatározó figurája, addig a Fidesz kormányzati hatalma garantált. Két, a baloldalon is sokat idézett nem jobboldali véleményformáló, akik vették a fáradságot, és kimondták: azokkal, akik a baloldali–balliberális oldalon személy szerint is felelősök az előállt belpolitikai helyzetért, nem lehet többé választást nyerni.

A mai baloldalt pont ilyen emberek vezetik. Gyurcsány, Bokros, Bajnai, Mesterházy, Tóbiás, Fodor és a többi lejáratódott, megbukott és alaposan elhasználódott politikus változatlan jelenléte a közéletben csakugyan garancia az örökös ellenzékiségre. Az ember nehezen tudja elképzelni, mi mozgatja ezeket a politikai hullákat abban, hogy számos nagy arányú vereségük ellenére a hátuk mögött máig meghatározó szerepekben vezessék tovább a „demokratikus ellenzéket”.

A jövőre nézve nem jelent sok jót az sem, hogy a médiában szintén gyakran szerepeltetett úgynevezett második vonal színe-java botcsinálta politikusból áll – Szigetvári Viktor, Juhász Péter, Karácsony Gergely és a többiek (ebbe a kategóriába sorolható a kérészéletű tündöklő Bajnai Gordon is) politikai karizmája eddig csupán a bukdácsolás önfelszámoló lépéseiben és egymás elleni játszmáiban merült ki – ám ritka kivételként Karácsony most ]]>zuglói polgármesterként bizonyíthat]]>. Ráadásul komoly felelősség terheli ezt a garnitúrát abban, hogy a mosdatlan szájú, primitív rappert, Pityinger Lászlót egyáltalán a politika közelébe engedték, mi több, belőle „alternatív köztársasági elnököt” is faragtak mindannyiunk közös szégyenére.

Úgyszintén súlyos kérdés, hogy mi a mélyebb oka, hogy az Orbán-kormány által működtetett rendszer – ha már rendszerről beszélünk –, mitől és miért ennyire sikeres és támogatott. Ezen a ponton alighanem érdemes jobban elidőzni. Megkockáztatom, hogy Orbán Viktor páratlan sikersorozatának oka itt keresendő.

1994-ben vagyunk, a Fidesz épphogy túléli az általa elbukott választásokat. Elért 7,01 százalékos eredménye siralmas, politikai megalázottsága, illetve a helyzetnek való kiszolgáltatottsága maximális. Az első ciklus közepén még mindenhonnan azt jósolták, a párt fölényesen és gond nélkül nyeri a ’94-es második szabad választást. Aztán összeomlás lett belőle, olyan hangulat, amilyen most az MSZP-központokban lehet a meghatározó.

Újabb sokkhatásként a tegnapi természetes szövetséges, az SZDSZ kormányt alakít a magát eleve túlnyerő MSZP-vel, amivel nyomasztó, 72 százalékos parlamenti MSZP–SZDSZ-kormánytöbbség jön létre. A példátlan hatalmi erőkoncentráció miatt nem tiltakozik az amerikai külügyminisztérium, azt nem vitatja a nemzetközi sajtó, és nem fejezi ki őszinte aggodalmát az Európai Unió sem. Az ellenzék, már ami maradt belőle, széttagolt, súlytalan, szerepe formális, az ország sorsába érdemi beleszólása nincsen.

A varsói expressz befut Budapestre, a kormányrúd közelében egyre több volt pártállami figura látható, maga a miniszterelnök személye pedig mindent eldönt és elárul a megtorpanó fiatal magyar demokrácia politikai kórképéről. Debreczeni József közíró Magyarország – restauráció előtt címmel nagy hatású cikket ad közre e lap hasábjain. Horn Gyula miniszterelnök hamarosan leteszi a parlamenti esküt, mire Magyar Bálint, Pető Iván, Kuncze Gábor és a többi egykori rendszerváltó politikus sorban gratulál az új miniszterelnöknek, immáron legfőbb politikai szövetségesének. A sajtó egyből átáll, a korábban kedvelt és csupa jó szándékkal körülvett Fideszből űzött vad lesz, amelynek hamarosan a puszta létéért kell küzdenie. Szövetségesei cserbenhagyják, elárulják, az addigi sajtótámogatásból szűnni nem akaró sajtótámadás lesz.

Ez az a lélektani pillanat, amikor a mai Orbán Viktor politikai értelemben megszületett.

Innentől kezdve a Fidesz elnöke minden erejét annak szentelte, hogy a szétesett ellenzéki jobboldalt a formálódó Polgári Szövetség égisze alatt összefogja, erejét egyesítse. Nem sokkal később a Polgári Szövetség az 1994-es önkormányzati választásokon szép eredményeket ért el, noha az idő tájt a Fidesz csupán egyharmad erővel kapcsolódhatott be az összefogásba immár az MDF és a KDNP oldalán. De miután a korabeli versenytársak felmorzsolódnak, a Fidesz nem habozott, megragadta a történelmi lehetőséget, s könnyűszerrel bevette a jobboldal táborát. Ekkor kezdődött meg Orbán aprólékos szervezőmunkája az üresen maradt jobboldal lefedésére, az új politikai közösség alapjainak lefektetésére. A sok éven át tartó építkezési folyamat választásokat megnyerő néppártot dagasztott az egykori kis szervezetből (1998).

A 2002-ben megszakadó sikerszériát nagyban segítette 2006 ősze, amikor ismertté vált a hírhedt őszödi beszéd. Hatására a Fidesz megnyerte a helyhatósági választásokat, és innentől fogva már szinte minden az ölébe hullott. Sikerét megismételte 2008 tavaszán a szociális népszavazáskor, míg 2009-ben súlyos vereséget mért a kormányzó baloldalra az EP-választásokon.

Kétharmados arányú győzelmét szintén nagyban segítette, hogy a kormányrudat jó ideje politikai kalandorok és handabandázók birtokolták, ezért is söpörte el a Fidesz Bajnai Gordon kormányát 2010 tavaszán, hogy ősszel újabb komoly győzelmet arasson az önkormányzati választáson. Idei három győzelmével Orbán Viktor és pártja összességében nyolcadszor verte meg a magyar baloldalt. Legitimitása vitathatatlan, választói felhatalmazása csorbítatlan. A legitimitás azért is fontos kérdés, mert az első Gyurcsány-kormányé kifejezetten vitatható volt, csakúgy, mint a szintén választások nélkül hatalomra jutott Bajnai Gordon társulatáé.

Hogy a rommá vert baloldal egyáltalán felfoghassa, mi történik vele, mindazt a politikai-közösségi és nem utolsósorban lélektani építőmunkát, amit ellenfele jóval korábban véghezvitt, ajánlatos számításba vennie.

mno.hu - Berszán György