Mert csak a jobboldali, konzervatív, polgári erők képesek ezt a romba döntött, önbecsülésben megalázott országot rendbe tenni. Talán felocsúdnak azok a szabadelvű, szociálisan érzékeny baloldali emberek is, avagy a hazájukat becsülő liberális értelmiség egy része, akik az elkövetkezendő évtizedek építő munkájába bekapcsolódnak, s szándékuk, céljuk nem a rombolás, hazájuk kiárusítása lesz.

Mert bizony közülük az úgymond, megmondóembereknek továbbra is savanyú a szőlő. Őket belülről és kívülről is még mindig a gyűlölet levegője veszi körül. Nem tudják megemészteni a tavaszi országgyűlési választások kétharmados Fidesz–KDNP-szövetség győzelmét, amely valójában az egész magyar lakosság, az egészséges társadalom többségének győzelme volt. Roncstársadalomról kesereg Vásárhelyi Mária az Élet és Irodalomban. Pedig ők és hasonszőrű társaik akarták azzá tenni. Ők ma is fékei a haladásnak, a társadalmi felemelkedésnek. Árulói nemzetüknek, amely befogadta őket, míg lépten-nyomon, Nyugaton s a tengerentúlon járatják le hazájukat, hazudoznak antiszemitizmusról, üldöztetésről, Orbánék diktatúrájáról. Az irodalmi és politikai hetilap hasábjain Vásárhelyi két oldalon át rémisztgeti az olvasót a „jogállami intézmények felszámolásáról, a gátlástalan, hataloméhes, populista erő tombolásáról, a liberális demokrácia felszámolásáról” értekezve. A Szabad Nép-es papa lánya nem esett messze a fától, amikor a nagyzások, túlzások, hazugságok érveit használja. Ezt írja: „…a demokratikus értelmiség elmúlt száz napjának kritikája, hogy a Fidesz becsapta az országot”. Ez a vehemencia, ez a határozott konklúzió, ez az álságos szókimondás hol volt, amikor Medgyessy ígérgetései, Gyurcsány őszödi hazugságai és Bajnai libás akciói napfényre kerültek? Ekkor hallgatott Vásárhelyi és csapata, meghúzták magukat, sumákoltak, majd magyarországi bankokat vettek védelmükbe a csaknem másfél millió svájcifrank-lakáshiteles szerencsétlenül járt honfitársaink ellenében. Kik ezek az emberek, akik hazánkfiai ellen csápolnak? Milyen jogon követelnek előnyöket folyton-folyvást maguknak – másoktól elvett villákat, jól fizető állásokat, ingyen külföldi utakat – immár a Rákosi-korszak óta? Nyilván a saját, szűk körben szétosztott meggazdagodásuk érdekében létrehozott liberális demokráciáért sírnak. Nem a társadalom a rongy – amellyel summázza gyűlöletírásának címét Vásárhelyi Mária, hanem ők maguk.

Ezeknek a méltatlan előnyöknek most hosszú időre vége. De vége van Demszkyék és a hasonlók korszakának is. Ha tudta volna „Budapest vőlegénye”, a kockás báró, Podmaniczky Frigyes, hogy mit csinálnak szeretett fővárosából, hogy hordják szét az Andrássy utat, a Nagykörutat, a Belvárost, hogyan irtják ki az ősfákat, a zöld parkokat, amelyeknek építését 1873-tól ő felügyelte, akkor bizonyára nem érezte volna életét kiegyensúlyozottnak és boldognak. Pedig Podmaniczky Frigyes, aki Budapestből világvárost csinált, egy ideig a Szabadelvű Párt elnöke is volt. De ez a szabadelvűség nem volt azonos Demszkyék liberalizmusával. A tizenkilencedik század szabadelvűsége a szigorú erkölcsiségen és puritánságon nyugodott. Podmaniczky naplójegyzetében szerényen csak ennyit írt magáról, a harminckét éven át tartó áldásos fővárosi tevékenységéről: „Egyéni meggyőződésem szerint, ha kiválóan nem is, de hasznosan munkálkodtam.” Demszkyt, a csődtömeget Krúdy Gyula minek nevezte volna el? Talán fő illuzionistának? Ez már örökre titok marad.

Most, hogy az önkormányzatok is újra narancsba borultak, a „bűnös főváros” is észre tért, innentől kezdve a Fidesz–KDNP-pártszövetségnek óriási a felelőssége. Az elkoszosodott, az elhanyagolt, a kolduló hajléktalanokkal teli Budapestből ismét élhető világvárost kell teremtenie. Száműznie kell a közéletből, a hivatalokból a korrupciót, a mutyizásokat, a „Nokiás-dobozokat”. Az önkormányzatoknak és természetesen a Fővárosi Önkormányzatnak ismét szolgáló, az emberek ügyeit intéző hivatallá kell válnia. Tarlós Istvánt, aki négyszer mérette meg magát sikerrel Óbuda-Békásmegyer polgármestereként, éppen a tisztakezűségéért, a szolgáló polgármesterségéért becsülték az emberek. Budapestnek ilyen emberre van most szüksége – rendteremtő, építkező főpolgármesterre. Bár Demszky Gábor volt főpolgármestert közismert károkozásai ellenére ötször szavazta meg a főváros lakosainak többsége, Tarlós István főpolgármesternek viszont egy ezreléknyi bűnbeesést sem bocsátanának meg az emberek. De ez így van rendjén, mert a keresztény gondolkodású embereknek morális kötelezettségei vannak másokkal szemben.