Az egyik, hogy beazonosítsa az ellene felhasznált fegyvereket, mert neki is olyan eszközöket kell a saját maga védelmére felhasználnia, amilyeneket vele szembe alkalmaznak. A másik, hogy – bármilyen kínos is, de – fel kell tennie a kérdést: ki az, aki ezt a háborút vívja ellene? Az ellenfél és a fegyver összekeverése veszélyes félreértések forrásává válhat. Éppen ezért a helyzetünk pontos megértése érdekében először azt kell rögzíteni, hogy az államadósság és a munkanélküliség csupán a fegyvereket testesíti meg. Az ellenük folytatott harc tehát olyan, mintha nem a betegség, hanem csupán a betegséget kísérő tünetek ellen próbálnánk tenni valamit. Nem tagadható például a láz mint szimptóma elleni küzdelem fontossága, de ha a láz csillapításával a betegség elleni küzdelmet sikeresen befejezettnek is nyilvánítjuk, akkor ezzel akár óriá­si veszélynek tehetjük ki a beteget.

Mert a csupán elfojtott tünet mögött a betegség súlyosbodása és végzetessé válása is végbemehet. Azt is látnunk kell, hogy az államadósság és a munkanélküliség közös gyökere a hiány, a deficit. A tünetegyüttest tehát úgy kellene újrafogalmaznunk, hogy kiderüljön belőle, a magyarságot ma általános „lét-deficit” jellemzi. Az anyagi hiányaink, vagyis a keresetekben, a munkalehetőségekben meglévő hiány kapcsolódik össze az államháztartás hiányával, és valójában a családi háztartások fokozódó hiányaival. És miközben egyre szűkösebben, egyre nagyobb hiányoktól sújtottan élünk, tehát „alulfogyasztunk”, a minket terhelő adósság folyamatosan nő, azt a látszatot keltve, hogy éppen a folyamatos „túlfogyasztás” a ba­jaink fő oka.

Ám mindez valójában csak a dráma legjelentéktelenebb része, az anyagi viszonyaink világát sújtó hiányok együttese. Mert ennél is sokkal súlyosabb hiányok növekednek vészjóslón például a népesedés terén is. Nemcsak egymillió többletmunkahely kellene, hanem legalább egymillióval több gyermek is. Nagyjából ennyivel több születés kellett volna az elmúlt 31 év során (amióta folyamatosan és egyre gyorsuló ütemben nő a demográ­fiai deficit) ahhoz, hogy a népességünk legalább szinten maradjon. Arról meg aztán már beszélni sem lehet, hogy a népesedésünk mennyiségi deficitjénél is súlyosabb a minőségi leromlás. És azért nem szabad erről szólnunk, mert egy magát „politikailag korrekt” beszédnek nevező véleményhatalmi diktatúra betiltotta ezt a diskurzus-teret, rasszizmusnak bélyegezve azt. Hasonlóan gigantikus deficit alakult ki az elmúlt 40 év során az egészség-vagyonunkban is, és most mégis sokan úgy vélik, hogy megengedhetetlenül sokat költünk az egészségünkre. És végül, de egyáltalán nem utolsósorban a legsúlyosabb, javarészt „láthatatlan” deficitek a lelki, erkölcsi, szellemi talapzatunkban jöttek létre. Az önáltató hazugságaink mindent megfojtó hálójába gabalyodva egyre mélyebb erkölcsi deficitben vergődünk. Látható tehát, hogy a nemzet ellen folytatott háborúban deficit-fegyverek egész sorát fordítják ellenünk, ám a döntő kérdés mégis csak az marad, hogy ki? Kinek a kezében vált/válhatott fegyverré az anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi deficiteknek az az egyre végzetesebb rendszere, amelyek közül a miniszterelnök csak néhányat, és ráadásul mint ellenfelet nevezett meg. De mint láttuk, ezek csupán fegyverek, noha nem tagadom a veszélyességüket. Nekünk azonban nem a fegyverek ellen kellene hadakoznunk, hanem az e fegyverek segítségével életünkre törő erőket kellene előbb néven nevezni, aztán pedig legyőzni. Már feltéve, hogy élve akarunk kikerülni e küzdelemből.

Ezt a harcot (amely akár a „végső” is lehet) egyelőre szinte teljesen kilátástalanná teszi, hogy a magyarság elveszítette azokat a létfontosságú képességeit, készségeit, tudásait,
amelyek lehetővé tennék számára, hogy néven nevezze a dolgokat. Ehhez ugyanis, ahogyan a felvilágosodás kulcsfogalmai szóltak, „észre és erényre” volna szükség. Ám a legsúlyosabb deficit éppen e létfontosságú „javak” újratermelési folyamataiban alakult ki. A magyarságnak és az őt képviselő elitcsoportoknak ma sem érvényes tudása („ész”), sem becsületes, bátor elszántsága („erény”) nincs ahhoz, hogy tudásából adódó feladatait teljesítse. Nyilván azért, mert – ahogy azt Bibó István írta – a dolgok kimondhatatlansága elkerülhetetlenül vezet az egész közösség általános értelmi és erkölcsi lezülléséhez. A cserbenhagyott, félrevezetett, kifosztott nép egyre rosszabb döntéseket hoz, és így egyre silányabb eliteknek teszi lehetővé az ország irányítását. Ezek aztán nem szolgálják a szakrális felelősségükre bízott népet, hanem kiszolgáltatják azt. Az így kifosztott nép aztán még rosszabb döntéseket hoz, és így még silányabb elitek jönnek… És hogy kinek szolgáltatja ki népét az egyre züllöttebb gátlástalan, cinikus elit? Hát annak a mindenkori „birodalomnak”, amely ezt a háborút vívja ellenünk. Hiába teszünk tehát bármilyen jó szándékú kísérletet a fegyverek elleni harcra, ha a fegyvereket ellenünk fordító „kéz” továbbra is megnevezhetetlen. Mi több, továbbra is jótevőnk, szövetségesünk, barátunk, felemelkedésünk legfőbb letéteményese.

Csak olyan emberi közösségnek van ugyanis esélye egy ilyen háborúban a megmaradásra, amely képes értelmi és erkölcsi lejtőjén megállni és visszafordulni. Ehhez kellene most erőt gyűjtenünk e háborúban.