Ma 2021 augusztus 01. Boglárka napja van. Holnap Lehel napja lesz.
d67ec339b67d2d13b74ee37247c95c8f.jpg

Csizma tér 1.

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Idősebb magyarok vagy a történelem iránt fogékonyabb ifjak emlékezhetnek arra az ’56-os amatőr fényképre, amely a ledöntött Sztálin-szobor maradék csizmáját ábrázolja, rajta krétával a javasolt elnevezés: Csizma tér 1.

Ma 56-osok terének hívják a hajdankori pártállami felvonulások eme szellős térségét, és a régi szobor helyén egy vaskefejellegű, terjedelmes tárgy hivatott őrizni a forradalom dicsőséges emlékét.

Sajnálatos, hogy a „sajnálatos esemény” – éljünk a belénk vert, régi szép és visszafogott elnevezéssel – 50. évfordulójára megrendelt műdarabot heveny felháborodás volt kénytelen fogadni 2006-ban, esztétikai és kegyeleti okokból, és az még sajnálatosabb, hogy a megrendelő állam akkori vezetője, miközben térdre rogy Nagy Imre szellemalakja előtt, elfelejt szólni puskás pribékjeinek, hogy a díszsortüzet ne az ünneplőkre irányozzák.

Most meg iparkodhat a bíróságra, hogy alvezéreinek lelki vigasszal szolgáljon. Ha hallgatnak… Akkori engedékenységében nyilván közrejátszott az is, hogy abból az élőhelyéül szolgáló villából érkezik s oda tér meg, amelynek ha nem is építője, de „későbbi” tulajdonosa (azaz: eltulajdonlója) neje közvetlen felmenője volt, aki az ötven évvel előbbi megtorlások heveny képviselőjeként írta bele magát a „demokrácia” – hogy megint csak az akkori szóhasználattal éljünk – történetébe. S akit az általa elzabrált épület falai között az esti kakaócskát iszogatva a szintén elzabrált porcelánokból (városi legenda…) aligha az akkori lózung, a „Kádár apró dögei” egyik megnevezettjeként emlegetnek.

Egyébként észlelhetjük, hogy a „demokrata”, és a „demokratikus” jelzők ma újra használatosak, és azt is, hogy afféle önelnevezésként működnek: azok alkalmazzák magukra, mindennemű közös nyelvhasználati felhatalmazás nélkül, akik és amik a jelenlegi demokratikusan megválasztott közhatalom ellenzői. Jobban mondva: ellenségei.

Ennek a sajátos paradoxonnak megnyilvánulása volt – ne adjuk föl teoretikus igényességünket még az efféle ávósnyugger lumenek randalírozását látva sem – a Sztálin-szobor hétvégi reinkarnációja is. Ugyanis: két esetben volna legitim gesztus a ma regnáló kormányfőt sztálini rekvizitumok megtestesítőjeként ábrázolni. Egyfelől, ha olyan eszelősen ellenőrizetlen, népirtásból népirtásba váltó hatalmat gyakorolna, mint a hajdani „acélos Szoszó”, másfelől akkor lenne helye bárminemű hasonlítgatásnak, ha a Dzsugasviliként született szovjet vezért egy kétharmadosnál erősebb és demokratikusan kontrollált választás állította volna az ottani végrehajtó hatalom élére. Ezen esetek egyikére sem hivatkozhattak azok a „leváltásra” törekvő „demokraták”, akik a Sztálin-szobrot vélték a legmegfelelőbb szimbólumnak annak a kinyilvánítására, hogy ők már nem elégszenek meg valamiféle „demokratikus” (Istenem…) parlamenti választással, amelynek eredményeként – ha… – leválthatnák a jelenlegi „rezsim”, azaz „diktatúra” névadóját.

Ők el is akarják pusztítani őt.

Nem gondolnám, hogy ötletüket hosszasabb mérlegelés előzte volna meg vagy követte volna – akár – egy-két közéjük keveredett, „nyócosztájjal” bíró „szakpolitikus” szellemi muní­ció­jának mozgósításával sem. Mert ha igen, akkor el kellett volna merengeniük azon, hogy ők maguk hogyan lehetnek egyszerre szoborgyártók és szoborpusztítók, és hogy történelmileg vagy stilárisan hasonlíthatók-e azokhoz, akik 1956. október 23-ának éjjelbe nyúló estéjén a város belseje felől jövő mind szaporább fegyverropogás közepette lángvágót hoztak, és drótkötelet a hat éve álldogáló, kilenc méter magas és 65 mázsás – csizmástól, persze – Jóska eltávolítására. Még arra is volt kedélyes késztetés valamelyikükben, hogy odafirkantsa a torzó aljára: „Ruszkik, hogy ha szaladtok, / Engem itt ne hagyjatok.” És akik tudva-tudatlanul történelmet írtak, tudva-tudatlanul a saját vérükkel. A szobor teljes bekerülési költsége egyébként anno 9,45 millió forint volt – a ledöntők átlagbére 683/hó.

Ezek a mostani „sztálinozó” szerencsétlenek és/vagy gazemberek nyilván hősnek képzelték magukat, ám éppen a „forradalmári” kedélyességnek, nagyvonalúságnak, magabiztosságnak a hiánya volt az egyik legárulkodóbb jelzése fellépésük érvényességének: a bornírt gyűlölet uralta minden szavukat és mozdulatukat ezen az utóbb performance-nak minősített akción, amivel egy másik, történelmileg „hitelesített” helyet sikerült berondítaniuk. A királyi várhegy alagútjának bejáratát, Széchenyi Lánchídját. Nem tudom, bemocskolták-e a nagy magyar címert a Sikló aljában, a várfalon.

A Szabad Nép 1951-ben, a Sztálin-szobor felállításakor tett egy igen sajátos kijelentést, ezt írván: „Hazánk sorsának legnagyobb fordulata az ő nevéhez fűződik. Ő a magyar történelemnek is a legnagyobb alakja.” Nem tudom, a lap vállalt utódja, a mai Népszabadság mit szól ehhez a „históriai súlyú” állításhoz, de azt alighanem bizsergő kéjjel lesték az ottaniak, ahogy a habkönnyű anyagból gányolt sztálini Orbán-szobor vonszolódik a pesti utcán. A régi szobor bronzból volt, és oda vonszolták, ahol az akkori, egy-két történelmi pillanatra megszűnő Szabad Nép-Népszabadság székelt. „Üsd, vágd – már! – nem apád” – zúgta a tömeg. Maga a bronz is történelmet írt. Hiszen bele volt olvasztva a lezúzott Tisza-, Andrássy-, Prohászka-szobor is, meg ki tudja, hány turulé és trianoni emléké. Hát most meg mit lehet kezdeni ezzel a hungarocellszeméttel? Még ha a „feje” a mostani miniszterelnökre próbál is hasonlítani.

Hát igen, a fej – trófea. Az ész és a lélek, az élet és a szellem háza. Aki ezt birtokolja, azé minden. Azt kell levágni, dárdahegyre tűzni. Vagy zsugorítva eltenni a törzsi diadaljelek közé. Ezek még ezt sem tudták. Nem tudtak mit kezdeni saját ötletükkel, ügyetlenkedtek, idétlenkedtek, szurkáltak, morzsolgattak, az egyik ráfeküdt a szoborra, közösülni nem mert, mellúszást imitált, förtelmesen, a többiek fecserésztek és büszkék voltak. Amilyen öntelt lehet valaki kínai edzőcipőben egy ajándék babgulyás és egy műanyag pohárnyi, címke nélküli sör után.

Tegnap alkonyodóban jövök le a Várból az Országos Széchényi Könyvtárból és látom, hogy majdnem készen áll a Bethlen-szobor az elnöki palota előtt. A miniszterelnök. Mert ő is az volt. Azaz: ő az volt. Szikáran, okosan, szerényen. Halála helye Moszkva, hamvai fellelhetetlenek.

Szerdán emlékpadot avattak a Margitszigeten Urmánczy Nándor tiszteletére – majd megtanulunk őrá is emlékezni, meg az Ereklyés Országzászló intézményére, amelyet neki köszönhet a trianoni magyar. Amelynek a központi emléke helyén a szovjet hősi emlékmű áll rendíthetetlenül, s aminek a darabjaiból anno alighanem került be valamennyi a Sztálin-szobornak, mondjuk, a csizmájába. Lenézek a Sikló mellől az Alagút bejáratához, keresem a hétvégi „demokraták” nyomait. Nincsenek. Egy emlék derűsíti a szívemet, ahogy ballagok lefelé a (volt) Moszkva tér felé, egy kép a Csinibaba című filmből. Az éjszakai villamoson Andorai Péter (Purábl Kúnó), a vad csábító és fetisiszta óvatosan fellebbenti Pogány Judit (Terike, a kalauznő) előtt a „fátylat” a Tárgyról… Ami olyan, fekete, hosszú, vastag, mintha… Pedig nem az. Ez a Sztálin-szobor mutatóujja. Pedig lehetne akár a középső is. Amúgy egyenesen. Felmutathatóan.

Alexa Károly  - magyarhirlap.hu

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Gazdaság (659) Mozi világ (440) Mondom a magamét (5465) Autómánia (61) Jobbegyenes (2083) Kultúra (6) Alámerült atlantiszom (142) Sport (729) Politika (1578) Történelem (14) Flag gondolja (33) Titkok és talányok (12) Emberi kapcsolatok (36) Életmód (1) Tereb (138) Rejtőzködő magyarország (168) Irodalmi kávéház (505) Heti lámpás (255) Gasztronómia (539) Szépségápolás (15) Mozaik (83) Tv fotel (65) Vetítő (30) Egészség (50) Belföld (6) Nagyvilág (1456)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>