Csizma tér 1.

Ma 56-osok terének hívják a hajdankori pártállami felvonulások eme szellős térségét, és a régi szobor helyén egy vaskefejellegű, terjedelmes tárgy hivatott őrizni a forradalom dicsőséges emlékét.

Sajnálatos, hogy a „sajnálatos esemény” – éljünk a belénk vert, régi szép és visszafogott elnevezéssel – 50. évfordulójára megrendelt műdarabot heveny felháborodás volt kénytelen fogadni 2006-ban, esztétikai és kegyeleti okokból, és az még sajnálatosabb, hogy a megrendelő állam akkori vezetője, miközben térdre rogy Nagy Imre szellemalakja előtt, elfelejt szólni puskás pribékjeinek, hogy a díszsortüzet ne az ünneplőkre irányozzák.

Most meg iparkodhat a bíróságra, hogy alvezéreinek lelki vigasszal szolgáljon. Ha hallgatnak… Akkori engedékenységében nyilván közrejátszott az is, hogy abból az élőhelyéül szolgáló villából érkezik s oda tér meg, amelynek ha nem is építője, de „későbbi” tulajdonosa (azaz: eltulajdonlója) neje közvetlen felmenője volt, aki az ötven évvel előbbi megtorlások heveny képviselőjeként írta bele magát a „demokrácia” – hogy megint csak az akkori szóhasználattal éljünk – történetébe. S akit az általa elzabrált épület falai között az esti kakaócskát iszogatva a szintén elzabrált porcelánokból (városi legenda…) aligha az akkori lózung, a „Kádár apró dögei” egyik megnevezettjeként emlegetnek.

Egyébként észlelhetjük, hogy a „demokrata”, és a „demokratikus” jelzők ma újra használatosak, és azt is, hogy afféle önelnevezésként működnek: azok alkalmazzák magukra, mindennemű közös nyelvhasználati felhatalmazás nélkül, akik és amik a jelenlegi demokratikusan megválasztott közhatalom ellenzői. Jobban mondva: ellenségei.

Ennek a sajátos paradoxonnak megnyilvánulása volt – ne adjuk föl teoretikus igényességünket még az efféle ávósnyugger lumenek randalírozását látva sem – a Sztálin-szobor hétvégi reinkarnációja is. Ugyanis: két esetben volna legitim gesztus a ma regnáló kormányfőt sztálini rekvizitumok megtestesítőjeként ábrázolni. Egyfelől, ha olyan eszelősen ellenőrizetlen, népirtásból népirtásba váltó hatalmat gyakorolna, mint a hajdani „acélos Szoszó”, másfelől akkor lenne helye bárminemű hasonlítgatásnak, ha a Dzsugasviliként született szovjet vezért egy kétharmadosnál erősebb és demokratikusan kontrollált választás állította volna az ottani végrehajtó hatalom élére. Ezen esetek egyikére sem hivatkozhattak azok a „leváltásra” törekvő „demokraták”, akik a Sztálin-szobrot vélték a legmegfelelőbb szimbólumnak annak a kinyilvánítására, hogy ők már nem elégszenek meg valamiféle „demokratikus” (Istenem…) parlamenti választással, amelynek eredményeként – ha… – leválthatnák a jelenlegi „rezsim”, azaz „diktatúra” névadóját.

Ők el is akarják pusztítani őt.

Nem gondolnám, hogy ötletüket hosszasabb mérlegelés előzte volna meg vagy követte volna – akár – egy-két közéjük keveredett, „nyócosztájjal” bíró „szakpolitikus” szellemi muní­ció­jának mozgósításával sem. Mert ha igen, akkor el kellett volna merengeniük azon, hogy ők maguk hogyan lehetnek egyszerre szoborgyártók és szoborpusztítók, és hogy történelmileg vagy stilárisan hasonlíthatók-e azokhoz, akik 1956. október 23-ának éjjelbe nyúló estéjén a város belseje felől jövő mind szaporább fegyverropogás közepette lángvágót hoztak, és drótkötelet a hat éve álldogáló, kilenc méter magas és 65 mázsás – csizmástól, persze – Jóska eltávolítására. Még arra is volt kedélyes késztetés valamelyikükben, hogy odafirkantsa a torzó aljára: „Ruszkik, hogy ha szaladtok, / Engem itt ne hagyjatok.” És akik tudva-tudatlanul történelmet írtak, tudva-tudatlanul a saját vérükkel. A szobor teljes bekerülési költsége egyébként anno 9,45 millió forint volt – a ledöntők átlagbére 683/hó.

Ezek a mostani „sztálinozó” szerencsétlenek és/vagy gazemberek nyilván hősnek képzelték magukat, ám éppen a „forradalmári” kedélyességnek, nagyvonalúságnak, magabiztosságnak a hiánya volt az egyik legárulkodóbb jelzése fellépésük érvényességének: a bornírt gyűlölet uralta minden szavukat és mozdulatukat ezen az utóbb performance-nak minősített akción, amivel egy másik, történelmileg „hitelesített” helyet sikerült berondítaniuk. A királyi várhegy alagútjának bejáratát, Széchenyi Lánchídját. Nem tudom, bemocskolták-e a nagy magyar címert a Sikló aljában, a várfalon.

A Szabad Nép 1951-ben, a Sztálin-szobor felállításakor tett egy igen sajátos kijelentést, ezt írván: „Hazánk sorsának legnagyobb fordulata az ő nevéhez fűződik. Ő a magyar történelemnek is a legnagyobb alakja.” Nem tudom, a lap vállalt utódja, a mai Népszabadság mit szól ehhez a „históriai súlyú” állításhoz, de azt alighanem bizsergő kéjjel lesték az ottaniak, ahogy a habkönnyű anyagból gányolt sztálini Orbán-szobor vonszolódik a pesti utcán. A régi szobor bronzból volt, és oda vonszolták, ahol az akkori, egy-két történelmi pillanatra megszűnő Szabad Nép-Népszabadság székelt. „Üsd, vágd – már! – nem apád” – zúgta a tömeg. Maga a bronz is történelmet írt. Hiszen bele volt olvasztva a lezúzott Tisza-, Andrássy-, Prohászka-szobor is, meg ki tudja, hány turulé és trianoni emléké. Hát most meg mit lehet kezdeni ezzel a hungarocellszeméttel? Még ha a „feje” a mostani miniszterelnökre próbál is hasonlítani.

Hát igen, a fej – trófea. Az ész és a lélek, az élet és a szellem háza. Aki ezt birtokolja, azé minden. Azt kell levágni, dárdahegyre tűzni. Vagy zsugorítva eltenni a törzsi diadaljelek közé. Ezek még ezt sem tudták. Nem tudtak mit kezdeni saját ötletükkel, ügyetlenkedtek, idétlenkedtek, szurkáltak, morzsolgattak, az egyik ráfeküdt a szoborra, közösülni nem mert, mellúszást imitált, förtelmesen, a többiek fecserésztek és büszkék voltak. Amilyen öntelt lehet valaki kínai edzőcipőben egy ajándék babgulyás és egy műanyag pohárnyi, címke nélküli sör után.

Tegnap alkonyodóban jövök le a Várból az Országos Széchényi Könyvtárból és látom, hogy majdnem készen áll a Bethlen-szobor az elnöki palota előtt. A miniszterelnök. Mert ő is az volt. Azaz: ő az volt. Szikáran, okosan, szerényen. Halála helye Moszkva, hamvai fellelhetetlenek.

Szerdán emlékpadot avattak a Margitszigeten Urmánczy Nándor tiszteletére – majd megtanulunk őrá is emlékezni, meg az Ereklyés Országzászló intézményére, amelyet neki köszönhet a trianoni magyar. Amelynek a központi emléke helyén a szovjet hősi emlékmű áll rendíthetetlenül, s aminek a darabjaiból anno alighanem került be valamennyi a Sztálin-szobornak, mondjuk, a csizmájába. Lenézek a Sikló mellől az Alagút bejáratához, keresem a hétvégi „demokraták” nyomait. Nincsenek. Egy emlék derűsíti a szívemet, ahogy ballagok lefelé a (volt) Moszkva tér felé, egy kép a Csinibaba című filmből. Az éjszakai villamoson Andorai Péter (Purábl Kúnó), a vad csábító és fetisiszta óvatosan fellebbenti Pogány Judit (Terike, a kalauznő) előtt a „fátylat” a Tárgyról… Ami olyan, fekete, hosszú, vastag, mintha… Pedig nem az. Ez a Sztálin-szobor mutatóujja. Pedig lehetne akár a középső is. Amúgy egyenesen. Felmutathatóan.

Alexa Károly  - magyarhirlap.hu