Amikor a pártelnök a felcsúti polgármester, Mészáros Lőrinc hirtelen vagyoni gyarapodását gyilkos ellenérzéseket felkeltő szavakkal kommentálta, gúnyosan megjegyezve, hogy az ilyenek legfőbb erénye, hogy Orbán Viktor barátai, katedrát nekik a közgázon, ]]>valaki bekiabált: „kötelet!”]]>

A baloldal hajlamos úgy viselkedni, mintha az őserdőben lennének, sehol egy hangrögzítő, az emlékezet maximum a bunkócsapásokat, állatharapásokat és a bozótvágó késsel okozott sérüléseket őrzi meg. Mesterházyval jó ideje elszaladt a szekér. Már az is rendkívül visszatetsző volt, hogy Orbán Viktort nemrégiben Putyin pincsijének nevezte, mert a kormányfő nyélbe ütötte azt a szerződést, amelyről Gyurcsány és Bajnai csak tárgyalgattak és álmodoztak.

Kínos, amikor a szorgalmas sajtómunkások előkeresik, mit is mondtak a paksi bővítésről öt-hat éve azok a baloldali politikusok, akik ma az ördöggel cimborálásnak állítják be az oroszokkal kötött szerződést. De a szombati esetnél nincs kínosabb. Mesterházy a „kötelet!” bekiabálásra úgy reagált, mintha csak az övéi közt lett volna a sarki kocsmában (sehol egy gaz jobboldali újságíró), s nem egy a történteket kamerákkal, az elhangzottakat hangfelvevőkkel rögzített kongresszuson. Ugyanis vette a lapot, neki e szerint tetszett a felszólítás: „de mégis inkább én azt hiszem, hogy nem lesz itt katedra, hanem talán az a másik, amit itt az imént bekiabáltak”.

Legalább tudja a tisztelt választópolgár, mire számítson. Az MSZP szelet vetett, s most győzelem helyett vihart fog aratni. Pártelnökük, ha működtek volna benne a demokrata reflexei, egy ügyes mondattal kifarolt volna a saját maga által kel- tett gyűlölet lápvilágából. Ehelyett elég szánalmas módon sikernek könyvelte el a botrányos hatást. Nagyon rosszul tette. Diktatúrában az ország első embere lehet tömeggyilkos is, ám demokráciában annak a politikusnak, akinek miniszterelnöki ambíciói vannak, nem lehetnek antihumánus politikai reflexei. Egy ország van rábízva. Semmilyen körülmények közt nem engedheti meg magának azt, hogy természetesnek vegyen bármilyen fel- szólítást a gyilkolásra.

Mesterházy még azt is megtehette volna, hogy nem vesz tudomást a bekiabálásról, adva az ostobát. Csak egyet nem tehetett volna meg: jóváhagyólag szőni bele beszédjébe a lincselésre felszólítást. Ettől a pillanattól kezdve ugyanis a közönsége körében ide-oda hajlongó Mesterházy többé nem rivális politikus volt, hanem állatidomár a manézsban. A kormányváltó hangulat soha nem lehet lincshangulat. A szocialisták nyolc éve alatt a mérsékelt jobboldal egyetlen rendezvényén sem hangzott el a közönség soraiból felszólítás az élet elvételére. Nem tartozik a konzervatív hagyományok közé az „öld meg, ha nem tetszik a pofája”.

Megdöbbentő, hogy a szocialisták nagygyűlésén a közönség soraiból sem érkezett csillapító megjegyzés. De hát ha a pártelnök helybenhagyja az akasztásra felszólítást, akkor mit is mondjanak? Azt hiszik, mindezt lehet. Hogy megint lehet. Hol élnek ezek az emberek? Milyen múlt kísért a viselkedésükben, a politikai reflexeikben? Mesterházy az elrettentés szándékával közölte a felcsúti polgármesterről, hogy ő a 88. leggazdagabb magyar ember. Vígjátéki fordulat lett volna, ha a 87 még gazdagabb körében összeszámolják az MSZP-hez és holdudvarukhoz tartozókat. Vagy ha csak megemlíti Mesterházy, milyen előkelő helyen van a kőgazdag milliárdosok listáján két szövetségese: Bajnai és Gyurcsány. Mindenesetre az akasztási szándék közös nevezőjén az MSZP történelmi tudatalattija a felszínre tört.