Krím elvesztése azonban föl sem merült. Az oroszoknak Krím körülbelül olyan, mint nekünk Csíkszereda.

Emeljük fel a fejünket. Magyarország gyenge, de nem kell gyávának lennünk. A békemenetek népe kivívta a szabad gondolkodás jogát. Nem kell hasra esnünk a kijevi fordulat előtt csak azért, mert most az az elfogadott az Európai Unióban, hogy Oroszország agresszor, Kijevben pedig hurrá, győzött a forradalom.

Napok óta morog a balliberális média, hogy miért hallgat Orbán Viktor. Hiányolják, hogy a magyar miniszterelnök nem áll be a hozsannázó kórusba. Bezzeg a kis Libásmatyi lelkesen mondogatja, hogy az oroszok menjenek haza! Nem tetszik nekik, hogy Orbán Viktor nem örvendezik, amiért az új ukrán kormány első dolga volt betiltani minden nyelvet, ami nem ukrán. A magyart is.

Nem mintha ez új dolog volna. Ezt csinálják a szlovákok is mivelünk. Csak most a játék az oroszok ellen is megy. Oroszország azonban erős. És nem nyeli le a provokációt. Nem lapít kényszeredetten és nem kér elégtételt a korrupt uniós főhatalmaktól, hanem mozgósítja a hadseregét. El ne felejtsük, otthon van. Krím Oroszország része volt, amíg Nyikita Szergejevics Hruscsov Ukrajnához nem csatolta.

Nem azt mondom, hogy most Oroszországnak kell drukkolni. Csak azt, hogy nekünk egyetlen kiváltságunk van, amit öt békemenettel s az azokat megelőző kétharmados diadallal vívtunk ki: őrizzük meg a józanságunkat. És próbáljuk a közelünkben zajló eseményeket higgadtan, elfogulatlanul szemlélni. A túlélésünk múlhat rajta.

Nem foglalkozom a kereskedelmi médiumokkal, mert ezek már nem számítanak emberi kategóriának, elvégre ahol pornográfia-sorozatok virulhatnak, ott nincs miről beszélni. De szégyen, hogy a közszolgálati média szolgaian elfogult, ha Ukrajnáról van szó. Főleg uniós politikusokat és ukrán puccsistákat idéznek, az orosz álláspont nem jön át.

Üzenem a hírszerkesztőknek ott a közszolgálatinál, hogy lapozzák föl az első és a második világháború hazai sajtóját. Akkori kollégáik pontosan olyan szolgalelkűséggel nyalták az aktuális hatalom ülepét, mint most ők teszik. És mi lett belőle? Trianon. Nem kéne most végre gerinces emberként viselkedni? Nem volna itt az ideje a tényekről elfogulatlanul beszélni? Vagy úgy gondolják, hogy most végre jó ülepet nyalnak? Hogy ennek a hatalmas ülepnek a gazdája az egész világot képes letiporni?

És ha mégsem? A történelem cáfolhatatlan tanulsága, hogy amikor egy birodalom úgy gondolta, ő most már elég erős ahhoz, hogy az egész világot uralja, akkor annak a birodalomnak nagyjából már vége is volt. Nem volna itt az ideje a józanságnak? Nem volna ideje a lényegre figyelni? És meglátni végre, hogy mire megy ki a játék s abban nekünk mi a szerepünk? Hogy Churchillt idézve, Magyarországnak sem barátai, hanem csupán érdekei vannak?

Az aradi vértanúk népe 65 év alatt elfelejtette, kik voltak a gyilkosai és 1914-ben hadat üzent Szerbiának, ahelyett, hogy összefogott volna vele. 1944-ben pedig az országot megszálló Wermacht verte belénk a könyörtelen igazságot: nem szövetségesei voltunk a Harmadik Birodalomnak, hanem csak jobbágyai. Én bízom Orbán Viktorban. Megnyugtat a hallgatása.

Bencsik András

Demokrata, 2014/10. szám, március 5.