1995 és 2000 között az amerikai gazdaság kivételesen gyorsan növekedett, a kelet-ázsiai és az orosz pénzügyi válságok ellenére a világgazdaság is virágzott; sokan vélték úgy, hogy beköszöntött a megszakítás nélküli növekedés kora. Majd jött a 2000. áprilisi amerikai tőzsdei zuhanás, 2001-2002-ben megtorpant a világgazdaság, és most megint ott tartunk, ahol a 90-es évtized közepén: nyakunkon a stagnálás. Mi, magyarok is időutazáson veszünk részt: megint ott tartunk, hogy pénzügyi megszorítások fékezik le a korábbi lendületet, és építkezés helyett leépítés lett a kormányzati jelszó.

Thurow azt mondja, a kapitalizmus legyőzte összes ellenfelét, és ma kihívó nélkül áll a világ színpadán. A fasizmus, a szocializmus és kommunizmus mint versenytársak eltűntek, de ezzel mintha a kapitalizmus is veszített volna dinamizmusából. Az 1960-as évtizedben a világgazdaság évi 5 százalékkal nőtt, az 1970-es évtizedben 3,6 százalékkal, az 1980-as évtized további csökkenést hozott, mert a növekedés már csak évi 2,8 százalék volt, míg a 90-es évek első felében 2 százalék körül alakult a világgazdaság éves növekedése. A kapitalizmus korábban azért is volt dinamikus, mert a világ népességének harmadát, területének negyedét elfoglaló kommunista országok kihívást jelentettek számára. Az életszínvonal állandó emelése állt a gazdasági verseny középpontjában, amit a folyamatosan gyors gazdasági növekedés tett lehetővé, és ezt az új technológiák alapozták meg. Amikor a szocializmus mint versenytárs kidőlt - Kína és a szovjet birodalom korábbi államai már mind a tőke útját járják -, akkor gyengült a verseny, és egyszerre megingott a kapitalizmus négy alappillére: a növekedés, a teljes foglalkoztatás, a pénzügyi stabilitás és a folyamatosan növekvő vásárlóerő. A növekedés mellett baj van a foglalkoztatással is, mert a kozmetikázás nélküli munkaügyi statisztikák Japánban 10 százalékos, az Európai Unióban 20 százalékos munkanélküliséget mutatnának. A pénzügyi instabilitást a romló költségvetési mérlegek jelzik, de a vásárlóerő folyamatos bővülése helyett is valami egészen mást tapasztalunk. 1973 és 1995 között az amerikai munkavállalók túlnyomó többségét kitevő "nem vezető alkalmazottak" esetében 14 százalékkal csökkent az órabér, miközben az amerikai gazdaság teljesítménye (GDP) 36 százalékkal nőtt. Az 1980-as évtized során Amerikában a bérként kifizetett jövedelemtöbblet teljes összege a munkavállalók ötödéhez ment; a többlet 64 százalékát kapta a munkavállalók egy százaléka, miközben a munkavállalók 80 százalékának nem nőtt vagy éppen csökkent a jövedelme. Mindez korábban soha nem látott jövedelmi egyenlőtlenségeket hozott az amerikai társadalomban, és az amerikai minta gyorsan terjed az európai és ázsiai országokban is.

Miért alakulnak így a dolgok? A kapitalizmus győzött, de ezzel kiesett az a motiváló erő, ami feloldaná a demokrácia és a kapitalizmus örök ellentétét: a demokrácia ugyanis egyenlőségre, míg a kapitalizmus vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségre épül. Thurow szerint külső katonai fenyegetés, belső társadalmi nyugtalanság, illetve az alternatív ideológia kihívása kényszeríthet egy "beállt" rendszert arra, hogy változtasson működésén, de a szocializmus bukásával ebből kettő kiesett, és e kettő nélkül a harmadik is erőtlen.

A történelemben már többször előfordult, hogy egy társadalmi rendszer versenytárs nélkül uralkodott. Az ősi Egyiptom, a Római Birodalom, a középkori európai feudális rendszer, Japán és Kína mind versenytársak nélkül működtek hosszú évszázadokon keresztül. Nem is voltak képesek belső technológiai és ideológiai megújulásra, és amikor megérkezett a kihívó - veszítettek. A történelem arra is hoz példát, hogy okos államférfiak e három fenyegetés nélkül is bevezetnek társadalmi reformokat: a konzervatív német arisztokrata, Bismarck vezette be az állami öregségi nyugdíjat és egészségügyi rendszert, a konzervatív brit arisztokrata, Churchill az első állami munkanélküli biztosítási rendszert, az amerikai patrícius, Roosevelt a jóléti államot.

A mai világban öt nagy erő alakítja az egyes országok, cégek, egyének életét. Az első a kommunizmus bukása, ami a versenytárs kidőlését jelenti, és ennek hatását még nem emésztette meg a kapitalizmus. A második a természeti kincsek helyére lépő tudásalapú gazdaság: az számít, ami a fejben, nem ami a földben vagy a gyártelepen működő gépekben mint tőkében van. A harmadik a demográfia: egyre többen leszünk, egyre többen költöznek, és egyre idősebbek társadalmaink. A negyedik a globalizáció, ami a termelés költözését jelenti országok és kontinensek között. Az ötödik nagy erő a domináns gazdasági, politikai vagy katonai erő hiánya: az USA már nem hegemón mindhárom területen.

Nekünk, magyaroknak kedveznek ezek az erők, mert kiszabadultunk a szocialista rácsok mögül, érvényesülhet a magyar tehetség és szorgalom, a tőke és a tehetség globális költözése során sokat nyerhetünk, és az sem baj, ha nincs egyetlen új uralkodó hatalom felettünk. A stagnálás, a növekedési motorok leállása azonban számunkra még nagyobb veszély, mint Amerikának vagy Európának, mert még jóval hátrébb vagyunk. Ezért kell saját utat járnunk, a győztes kapitalizmus közös járművét használva.

(Lester C. Thurow: The Future of Capitalism, How Today's Economic Forces Shape Tomorrow's World, Penguin Books, 1996)

Matolcsy György, hetivalasz.hu