A „forradalmak” nagyobbrészt a volt Szovjetunió önállóvá vált utódállamaiban és az iszlám szellemiséget, törvénykezést a fősodorbeli világi kormányzással szemben megerősítő államokban ütik fel a fejüket. Sok szempontból hasonlítható a helyzet a kelet-európai rendszerváltozások idején történt átalakulásokra, legalábbis ami a demokráciára való sűrű hivatkozást illeti. Az elmúlt évek forradalmainak nagy tanulsága, hogy nincs eset, ahol a forradalom után a helyzet látványosan javult volna, mindenütt inkább a további romlás jelei láthatók. Van, ahol a forradalom el is bukott, mint például a gazdaságilag egyébként ígéretes fejlődést mutató Törökországban, máshol pedig a valóban demokratikusan megválasztott vezetőket puccsal kergették el.

Egyiptomban most éppen a puccsista katonai csúcsvezető készülődik „demokratikusan” megválasztott vezetővé válni – Mubarak is tábornokból lett két évtizedre elnök, majd vezetett be később szükségállapotot. Ehhez azonban az kell, hogy az előző vezetés a börtönben üljön, és mozgalmát a törvényen kívülre helyezzék. Egyiptomban éppen ez történik.

Ukrajnának bőséggel kijutott a forradalmakból, igaz, a korábbi narancsosok már régen eltűntek, csinos vezetőjük pedig börtönbe került, s a legújabb forradalom csak nemrég szabadította ki. A Majdan tér forradalmárjai aztán keblükre ölelték a más körülmények között joggal szélsőségességgel vádolt ultraradikális jobboldalt is, és némileg tisztázatlan körülmények közepette megdöntötték a választott hatalmat. Ebben nincs semmi meglepő, ha forradalomról beszélünk, akkor a cél mindig szentesíti az alkalmazott eszközt, és akár a korábban joggal megvetett embereket is a dicső oldalra helyezi. Ukrajnában nem szokatlan ez a forrongás.

Egyértelmű, hogy a volt Szovjetunión belül a tradicionális orosz és ukrán területek között volt – és ez mára sem változott – a legszorosabb gazdasági összefonódás. Korábban a cári uralom évszázadai alatt az állam egy és oszthatatlan volt, az ukrán függetlenség csak az első világháború után élt tiszavirágnyi életet. Talán ez volt az oka annak is, hogy a későbbi szétváláskor még az államhatárok jogi érvényű kijelölésére sem került sor. Nem látták szükségét.

Ukrajna évszázadok óta a térség éléskamrája, ez az ország rendelkezik Földünk feketetermőföld-készletének harmadával. Magyar fogalmak szerint olyan zsíros, negyven aranykorona feletti termőföldekkel, amelyekkel a terület százmilliókat lenne képes terménnyel – például búza, kukorica – ellátni. Mindenekelőtt a szomszédos oroszokat. Ukrajnában egy főre egy hektár kitűnő termőterület jut, ezzel még átlagosan hatékony gazdálkodás mellett is képesek lehetnek négy-öt ember ellátni. Ukrajna képes lenne saját polgárain kívül még százmillió embert élelmezni. A mai világban ezért helyzete fokozatosan felértékelődik. Emellett a kiváló minőségű kőszén és a szén közelében lévő vasérc révén jelentős iparral bír. Ráadásul az orosz földgázra alapozott ukrán műtrágyagyártást se feledjük el, amely mindkét szláv ország mezőgazdaságának létszükséglete.

Ezzel az évszázados orosz-ukrán szimbiózissal nem is volt baja a nagy világpiacnak mindaddig, amíg Oroszország és Ukrajna „világpiaci integrálása” a kívánalmaknak megfelelően folyt, azaz, ameddig ezekből az országokból dollárszázmilliárdok áramlottak kifele. Ennek azonban – legalábbis – Oroszországban már egy évtizede vége, és újabban Ukrajnában is akadozott a kiáramlás. Mi több az oroszok – saját érdekből – jól értelmezhető ellenajánlattal éltek az ukránok felé az európai integrációjával szemben, és a csábítás érdekében komoly összegeket is bevetettek. Oroszország tizenötmilliárd eurót és kellemes gázárat ajánlott, s ez vetett véget a nyugalomnak.

Ekkor érkezett el a sorrend szerinti második forradalom ideje, igaz, némi agresszív szélsőnacionalista segédlettel. A „forradalom” – hogy ismét idézőjelbe helyezzem – az orosz ajánlatot lesöpörte, bár versenyképes nyugati ajánlat máig nincs. Nem látható az a gazdasági és pénzügyi csomag, amely az évszázados orosz-ukrán gazdasági összenövéseket belátható időn belül kölcsönösen előnyös európai–ukrán kapcsolatokra, valós és kölcsönösen előnyös piaci integrációra változtatná. Más szóval nem több, mint illúziókeltés, hogy Ukrajna belátható időn belül tagja lehetne az uniónak. Az illúzió viszont az elmúlásáig táplálja a forradalmi lendületet.

A tradicionális orosz kapcsolat szétroncsolásából adódó sebek gyógyítására nem marad más, mint az IMF, amely közismerten a beteg költségére végzi a gyógykezelést. A hirtelen világpiaci szintre szökő energiaárakat semmiképpen nem ellensúlyozza a mezőgazdasági termékek exportjára adott uniós vámkedvezmény, inkább nem kívánt piaci feszültségeket kelt a közösség keleti részén – egyebek mellett hazánkban.

Közben az Oroszországgal tradicionális, évszázados szimbiózisban élő területek növekvő vágyakozással tartanak Putyinék felé, hiszen orosz anyácskával gazdasági, anyanyelvi és emocionális alapon is össze vannak nőve. Krím példája pedig igen ragadós, ahol a régi-új haza sokkal méltóbb létkörülményeket biztosított, mint Ukrajna. Most csupán remélni lehet, a forradalom szervezői is belátják, hogy a káoszból gyors haszna nem lehet senkinek, de Ukrajna mint ország végveszélybe került. Az pedig tragédiához vezethet, ha az orosz kapcsolatból Ukrajnát „forradalmilag” teljesen kiszervezik, és ezzel Oroszországot lépéskényszerbe kényszerítik.

Boros Imre  - magyarhirlap.hu

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

]]>www.flagmagazin.hu]]>