- 0
A háború jó üzlet, csak nem nekünk
– írtuk két hete, ugyanitt. Most az Európát eluraló háborús pszichózis egy további lehetséges magyarázatát vesszük sorra, egy közönséges emberi gyarlóságét, a hiúságét. Különösen három „bebetonozott” elnök viselkedésén süt át, hogy férfiasságuk egymáshoz méregetésében kívánnak indulni a párizsi olimpián – már amennyiben a forró nyarat nem borítja be addig a nukleáris tél. A francia és az ukrán vezető láthatóan jottányit sem akar elmaradni a Kreml ura mögött; ha katonai potenciálban – és potenciában – nem is bírják a tempót, akkor legalább stratégiának beállított odamondogatásokkal vétetik magukat észre, atomfegyvereket is emlegetve.
Macront sem kell félteni, ő is szereti beverekedni magát a világhíradókba, de e sorok írásakor a legfrissebb gyöngyszem Zelenszkijé: Putyin szerinte nem mer atomtámadást indítani Ukrajna ellen, mert fél a hatalma elvesztésétől. Moszkvában nyilván nagyon szeretik az ilyen beszólásokat. Két-három vodka után meg bizonyára még jobban.
Rohanunk a világbéke felé ezekkel az egymásra licitálgatásokkal.
Mindezt egyébként a Bohdan Hmelnickij Nemzeti Akadémián mondta az ukrán Napóleon, ami önmagában baljóslatú: keresve sem találni a névadó derék hetmannál a saját nemzetére kártékonyabb nemzeti hőst. Kijev fura ura egyébként még ezt is mondta az orosz atomfenyegetésről: „Ők elmebeteg emberek, ez tény. Ezért nem lehet teljesen kimondani, hogy képesek vagy nem képesek erre. Mert a beteg emberrel nehéz zöld ágra vergődni.” Még szerencse, hogy Zelenszkij maga a kiegyensúlyozottság élő szobra, idegei pedig kötélből vannak. Elvégre egy ukrán szappanopera castingján szigorúbb az alkalmassági vizsga, mint Putyinnak volt a KGB-nél.
A világpolitika alapvetően férfimulatság.
Az öt eredeti, deklarált atomhatalom – az ENSZ Biztonsági Tanácsának vétójoggal rendelkező állandó tagjai – közül a legújabb korban csak a briteket vezették nők: Margaret Thatcher, Theresa May, majd Liz Truss; utóbbi szerencsére csak pár hétig. Az Egyesült Államokban sokat papolnak ugyan a nőjogokról, de csak férfi elnökeik voltak, és ez a jelek szerint egy darabig marad is így. Persze, ha Hillary Clinton lett volna az alternatíva, akkor jobb is. A franciák is legfeljebb première dame-ként, azaz az államfő általában dekoratív feleségeként láttak szívesen hölgyeket az Élysée-palotában. II. Katalin orosz cárnő, különösen pedig Vu császárnő, az egyetlen női kínai vezető uralma pedig már a régmúlt homályába vész.
Európa legveszélyesebb országainak élén ma javakorabeli férfiakat látunk, akik a hazafiasság és a keménység álarca mögött személyes presztízsharcot vívnak egymással: ki a legnagyobb legény a gáton? Sorsuk összekapcsolódik országuk sorsával, az pedig más országokéval: Putyin naggyá tenné Oroszország anyácskát, de utóbbi is Putyint, viszont Putyin nem lehet elég nagy, ha Zelenszkij is nagy – és fordítva. Ahhoz, hogy egyikük nagy legyen, a másikuknak kicsinek kell lennie. Nem termetre, mert egyikük sem éppen égimeszelő, hanem gloire-ban és grandeurben, ahogy egy művelt francia (elnök) mondaná, azaz dicsőségben és képletes nagyságban. Itt lép be a képbe Macron, aki a britek uniós kilépésével és Angela Merkel távozásával az Európai Unió legfontosabbja szeretne lenni, és Párizst is maga mellé, az Olümposz ormaira vizionálja. Országának és önmagának a nagysága szintén egymást feltételezi. De ehhez Putyint kicsivé kell tennie.
Lássuk be, az Élysée-palota nem a legalkalmasabb helyszín a szerény egó kidolgozására. Macron, miközben ujjaival dobol wengefából készült mélybarna íróasztalán, amelyet a nagy Thierry Lemaire tervezett, majd pillantását Hantai Simon a dolgozószobája falán függő festményéről, a Rózsaszín írásról – egy tükör segítségével – önmagára veti, hiszen igazán fessül fest stílusosan franciakék öltönyében, amelyet a Jacob & Cie luxusszabóságtól rendeltek, előbb-utóbb óhatatlanul a férfiasságára fókuszál. Tizennyolc éven felülieknek való részlet következik: pár száz atomtöltetről van szó. Ez több mint amivel a legtöbben rendelkezünk, így Zelenszkij is: Ukrajna épp egy budapesti csúcsértekezleten mondott le a Szovjetuniótól örökölt nukleáris arzenáljáról, harminc évvel ezelőtt. De mégis csak a töredéke Putyin készletének. Pusztán azért, mert a közepesen potens Macron Európa urának érzi magát, mi nem szeretnénk vele menetelni a nukleáris vágóhídra.
A háborúskodáshoz köthető effajta férfiúi hiúság talán olyan régi, mint maga a háború.
A mintegy háromezer éves Iliász olvasója jót szórakozhat rajta, ahogy Akhilleusz és Agamemnón, ezek a valóban kitűnő vitézek nagyra nőtt óvodások módjára veszekednek és sértegetik egymást hosszasan – pontosan miért is? Mindkettő félti a trójaiaktól zabrált hadizsákmányát, különösen annak ékkövét: Akhilleusz a szép Briszéiszt, Agamemnón pedig a nem kevésbé mutatós Khrűszéiszt, akire Gyurcsány módjára lecserélte „öregecskedő feleségét”. Valójában mindketten azért háborúskodnak, hogy önmagukat fényezzék; és hogy mindez még kínosabb legyen, Akhilleusz, aki a háborúval a halhatatlanság helyett a dicsőséget (macronul: a gloire-t) választotta, még sírva (!) el is nyafogja lelki nyomorát az anyjának. Mint mondjuk Zelenszkij egy amerikai tévének.
Mi meg itt állunk Vlagyimir Vlagyimiroviccsal, a szájkaratéban deli vitéz Volodimir Olekszandroviccsal és Emmanuellel, akinek neve azt jelenti: velünk az Isten. Ha csak úgy nem. Kollégákkal közösen azért tettünk közzé figyelemfelkeltő véleménycikket e hasábokon (Másfél percre vagyunk az armageddontól, 2024. május 2.), valamint indítottunk többnyelvű Facebook-oldalt Megelőző csapás – Mondj nemet az atomháborúra címmel, mert szándékunk szerint ezekkel „üzenünk az atomhatalmak vezetőinek, hogy elég volt a kölcsönös hergelésből, az egyre gátlástalanabb fenyegetőzésből”. Idézzük többek között Sharon Weiner fegyverkezési kutatót, aki szerint az elrettentés stratégiája rendkívül ingoványos talaj, sok a bizonytalansági tényező, nem lehet kiszámítani az ellenfél reakcióit.
Egy nukleáris háború pszichológiáját még egyetlen tudós sem dokumentálhatta, mert az emberiség nem vívott még ilyet. De ha fog, akkor már nem lesz, aki dokumentálja. Dan Steinbock geopolitikai szakíró minket is megelőzött, itt, a Magyar Nemzetben. Tavaly nyáron megjelent cikkében (Terv minden elpusztítására, 2023. augusztus 1.), amikor még korántsem volt ilyen forró a világpolitikai légkör, mint ma, Steinbock hivatkozza a cinikus hidegháborús amerikai stratégiai terveket, amelyek nukleáris csapás esetén úgy számoltak emberek százmillióinak a halálával, mintha legyekről beszéltek volna.
Kelet-Európában durván százmillió halottal kalkuláltak a Varsói Szerződés támaszpontjait – ezer célpontot – és légvédelmét ért csapások, illetve az úgynevezett atomcsapadék nyomán.
Ha valaki túléli az atomcsapást, meghal majd a nukleáris télben. „Ha a termonukleáris háborúra vonatkozó amerikai terveket végrehajtják, akkor az az égő városok százaiban tomboló heves tűzvészek révén füstöt és kormot bocsátana fel a sztratoszférába, ahonnan nem ürülne ki esőzés révén, hanem egy évtizedig vagy tovább ott maradna. Beborítaná a Földet, és visszatartaná a napfény legnagyobb részét. Az utolsó jégkorszak szintjére mérsékelné a Föld hőmérsékletét, világszerte elpusztítana minden terményt, csaknem egyetemes éhínséget idézve elő egy-két éven belül” – magyarázza e fogalmat Steinbock. Több milliárd halottról van szó.
A görögök sokat tudtak az emberről, pedig nem volt még atom.
A hullatornyok néma szóval hirdetik / a harmadik méd nemzedék szemének is: mértéktelen ne szőjön az ember terveket. A gőg, virágozván, csapás-kalászt terem, s arat belőle keserű sirámokat” – mondatja ki Aiszkhülosz Dareiosszal, Jánosy István fordításában.
De idézhetnénk az egyszeri kellékest is: ha a színpadon kint van a fegyver, akkor használni is fogják.
