Mózsi bátyám életében kevés boldog és önfeledt pillanat akad – de a visszacsatolás olyan pillanat. És ő ezt a pillanatot Horthy Miklóshoz köti – nagyon helyesen, hiszen ki máshoz is köthetné?
Sok-sok Mózsi bátyám-féle ember él Erdély-szerte. Sok-sok ilyen ember él idehaza, az anyaországban is. (Nagyapám, ameddig élt, gyakorta mondogatta, „hja kérem, az utolsó mesterember elment innen Horthyval”, amely mondatban az fejeződött ki, hogy a „létező szocializmusban” képtelenség bármit tisztességesen megcsináltatni, megjavíttatni, megszereltetni, mert a „létező szocializmus” a képtelenség maga.)

És természetesen élnek az országban olyanok is, akik számára Horthy Miklós maga az ördög és a rontás.
Feltételezhetően a kétféle gondolkodásmód és érzésvilág egész egyszerűen kibékíthetetlen egymással, ugyanis más-más tapasztalatokból táplálkozik. S mert családon belül mégis csak hagyományozódnak bizonyos dolgok, gondolkodási sémák és értékítéletek, így abban sem bízhatunk, hogy a közvetlenül érintett generációk kihalásával majd megszűnik ez a fajta szembenállás. Nem fog megszűnni. Legfeljebb majd akkor, amikor végképp vége lesz a nyugati civilizációnak – de akkor már úgyis lényegtelen és felesleges lesz ilyesmivel bíbelődni.
Most még azonban létezik ez a civilizáció, még ha rettenetes állapotban is. És ebbe a „még” létezésbe rontott bele a Siófoki Városi Bíróság.

A Siófoki Városi Bíróság ítélete szerint ugyan Dániel Péter bűnös rongálás vétségében, de cselekedete „erkölcsileg pozitív tartalmú és társadalmilag hasznos figyelemfelhívás volt”. Majd e verdikt után Kovacsics István bíró hosszan indokolta mindezt.

Kár volt.
Kár ezért az egészért.

Nemrégiben egy másik bíróság másik bírája azt mondta ki, hogy Joav Blum ugyan elkövette a terhére rótt bűncselekményt, de mivel nem volt tudatában a törvényeknek, ezért nem büntethető.
Az a másik bíró ezzel egyszersmind ad acta helyezte a teljes római jogot. S mivel a római jog ennek a nyugati civilizációnak az egyik pillére volt, így partvonalon kívülre helyezése végül is tökéletesen beleillik mindazon folyamatokba, amelyeket elszenvedünk.

Kovacsics István bíró fenti ítéletével és ítéletének indoklásával nem szüntetett meg semmit, sokkal inkább visszahozott valamit minekünk.

Visszahozta 1952-t.
Ugyanis azóta nem nagyon fordult elő, hogy egy bíró az ítéletében és ítéletének indoklásában politikai nyilatkozatot tegyen.
Semmit sem tudok Kovacsics Istvánról.

Nem tudom, honnan jött, nem tudom, kik és hogyan nevelték, nem tudom, mi mindent hallott odahaza a világról, Magyarországról, történelemről, Horthyról, életről. Legfeljebb, ha elképzeléseim lehetnek ezek után Kovacsics István előéletéről és családi hátteréről. S ha megengedő vagyok, mindez egyszersmind felmentésül is szolgálhat számára. Persze, csak ha megengedő vagyok, s persze, csak szigorú korlátok között. Már azért is, mert protestánsként sem hiszek a predestinatióban, ugyanis az felment minden felelősség alól. Másrészt eleve kizárja annak lehetőségét, hogy az ember megváltozzon vagy felismerhesse tévedéseit, hibáit.
Vagyis nem szándékozom felmenteni Kovacsics István bírót.

Nincs magyarázat arra, amit tett, amit mondott.
Kovacsics István bíró teljességgel alkalmatlan hivatása ellátására, Kovacsics István bírót el kell zavarni a bíróságtól. Azt követően majdnem bármi lehet belőle – például nagyszerű karriert futhat be a Magyar Szocialista Pártban. Úgy vagyunk Kovacsics István bíróval, mint az egyszeri, nem túlságosan veszélyes szadistával. Ha az egyszeri, nem túlságosan veszélyes szadista mondjuk fogorvos lesz, akkor megtalálta helyét a társadalomban. Ha börtönőrnek megy, akkor viszont nem biztos, hogy a jó helyen van.

Kovacsics István bíró lehet az MSZP jogi szaktanácsadója. Még ügyvéd is lehet, mondjuk egy ügyvédi irodában Dániel Péterrel.

Egyvalami nem lehet: bíró. És most bíró.
Ha ennyire futotta a bírósági reformból, akkor nagy a baj. Tényleg.

Bayer Zsolt - magyarhirlap.hu