Az ember ugyanis csak akkor, illetve csak addig létezhet a Földön, amíg „a jó gazda gondosságával” képes a szakrális felelősségére bízott világot gondozni, létének „értelme” tehát merőben spirituális természetű.

A nyugatias modernitás embere azonban már évszázadok óta éppen az ellenkezőjét teszi mindennek. És ezt az önpusztító, létfelélő zsákutcát nevezi ötletesen haladásnak és fejlődésnek. Miközben az általa konstruált gazdasági-növekedési mutatók azt jelzik, hogy az anyagi jólét történelmileg egyedülálló módon, szédítő tempóban növekszik, az emberi világ egyre vészjóslóbb anarchiába süllyed.

Szétveri a számára külső természetet, amelyet naturaként nevezhetnénk meg, és szétroncsolja saját „belső természetét”, amit kultúraként írhatnánk le. Mulatságos módon, „kapitalizmusként” nevezi meg önmagát, és ezzel büszkén arra utal, hogy az anyagi tőkék soha nem látott mennyiségi növekedését képes megvalósítani. Ez akár igaz is lehetne, ám az „aprócska” gond csak abból adódik, hogy az anyagi tőke növekedésének ára a külső és belső természeti vagyonok/készletek veszedelmesen gyorsuló felélése, lepusztítása. Arról már nem is beszélve (vagy nagyon is beszélve!), hogy ha az anyagi javak mennyiségi szaporodása mögött a minőséget is megvizsgálnánk, valószínűleg még megdöbbentőbb felismerésekre jutnánk. Elég csak arra a sok százmilliárd dollár értékű „szemét élelmiszerre” – junk food – gondolni, ami már legyártása pillanatában is veszélyes hulladéknak minősül, vagy annak a szintén sok százmilliárd dollár értékű műanyag szemétnek a képét felidézni, amelyet például gyermekjátékként sóznak az elérzékenyült, mit sem sejtő szülőkre a karácsony előtt kiprovokált „shoppingolós” hisztériák során.

Az ember számára felesleges vagy egyenesen pusztító következményekkel járó gigantikus anyagtömegek létrehozásának oltárán áldozzuk fel a külső természeti vagyonunkat (tiszta földet, vizet, levegőt) és a nyugodt, békés emberi életet lehetővé tevő lelki, erkölcsi, szellemi javainkat. És mindezt racionálisan gondolkodó homo oeconomicusként, a felvilágosodás büszke gyermekeiként. Ma már minden gondolkodó ember számára világos, hogy az ember történetének legmélyebb lelki, erkölcsi, szellemi válságát éli át.

Mindez éppen elég lehetett volna ahhoz, hogy a világ vezető politikusai Rio de Janeiróban elgondolkodjanak e képtelen helyzeten. Ott volt ugyanis az elmúlt hetekben az a globális kérdésekkel foglalkozó, húsz évvel ezelőtti világkonferencia reménykedő repríze. Amit kezdettől sejteni lehetett, ma már tény: a konferencia teljes kudarccal zárul. A „nagyok” PR-szakemberei biztosan tudhattak erről a kudarcról, mert az Egyesült Államok, Németország vagy az Egyesült Királyság vezető politikusai eleve jelezték, hogy nem tudnak részt venni az értekezleten.

Újra bebizonyosodott, hogy minden jó szándékú törekvés ellenére, az emberiség egyetlen sorsközösséggé válásának az esélyei a nullához konvergálnak. Az is kiderült, hogy nincs ma olyan elbeszélési mód sem, amely egyáltalán megteremthetné az alapvető feltételeit bármilyen értelmes párbeszédnek. A meghatározó nemzetállamok uralmi elitjei szánalmas foglyok.

Foglyai a világ folyamatait alapvetően meghatározó globális tőkestruktúráknak s az ezek által fenntartott hamis értelmezési kereteknek és fogalomkészleteknek. Miközben a „politikailag korrekt” beszédtér most is meghatározó fogalomként fogadja el a „fenntartható fejlődés” szép ideáját, képtelen elbeszélni, hogy ha egyszer a mai globális „szép új világ” lételméletileg maga a fenntarthatatlanság, akkor bármilyen nemes és helyénvaló szándékok is vezetik a jobbítani akarókat, ebből mindaddig nem lesz fenntarthatóság, amíg a fenntarthatatlanságban érdekelt üzleti körök ellenállását meg nem töri a világ. Márpedig ennek semmi nyoma vagy jele nincs és nem volt a mostani konferencián sem.

A legmulatságosabb talán az amerikai külügyminiszter mondata volt: „Az eredményesebb jövő csak karnyújtásnyira van, a jövő, ahol minden ember élvezheti a fenntartható fejlődés vívmányait, függetlenül attól, hogy ki hol él.” Hát igen! Mi is megkérdezhetnénk, hogy vajon a miniszter asszony hol él, amikor ilyen mondatokat fogalmaz meg. És lehet, hogy karnyújtásnyira van valami, de arról egészen biztosan tudni, hogy nem az „eredményesebb jövő”, bár azt nehéz lenne megmondani, hogy mi is pontosan.

Nem a biztató jövő, hanem sokkal inkább az ökológiai, szociális és kulturális válságok, konfliktusok és az általuk kiváltott katasztrófák egész sora van karnyújtásnyira. Rio de Janeiróban például erről és ennek mélyszerkezeti okairól lehetett volna felelős, emberséges és őszinte párbeszédet folytatni. Ehelyett azonban csak fáradt, unalmas közhelyekre futotta, olyan hamis optimizmusra, amiért egyszer súlyos, végzetes árat fizetünk majd. És sajnos nemcsak, sőt nem is elsősorban a tudatlan és cinikus politikusok, hanem a folyamatosan és brutálisan megerőszakolt Föld valamennyi lakója.