- 0
Nem lesz könnyű feladat.
Olaszország új miniszterelnöke, Giorgia Meloni nincs könnyű helyzetben: mind a belpolitikai, mind a külpolitikai színtéren ügyes manőverezésre lesz szüksége, hogy minden szempontból képviselni tudja Olaszország és az olasz nép érdekeit. Ennek ellenére 2008 óta először mutatkozik minimális esély arra, hogy egy olasz miniszterelnök kitöltse ötéves megbízatását, hiszen a Meloni által vezetett jobboldali koalíció a választás eredményeként a Képviselőházban és a Szenátusban is többséggel rendelkezik. Az olasz kormány azonban csak akkor tud ismét egy szemmagasságba kerülni Németországgal és Franciaországgal – és ezáltal hatékonyan érvényesíteni érdekeit –, ha a koalíció egységes marad. Ám ez a hatalmon osztozkodó pártok ideológiai rokonsága ellenére nem lesz könnyű feladat.
Gúzsba kötve táncolás
Olaszországban a politika stabilitás Silvio Berlusconi 2001 és 2006 közötti, valamint részben 2008 és 2011 közötti regnálása óta szinte ismeretlen fogalommá vált. Kellően szemlélteti mindezt, hogy az elmúlt tíz évben hat miniszterelnök váltotta egymást, akik közül egyetlen politikus sem volt képes legalább három évig hatalmon maradni. 2018 óta különösen törékenynek bizonyult a többpárti koalíciókényszeren alapuló olasz demokrácia: kisebbségi kormányok, bizalmatlansági indítványok, és évről-évre változó kormánykoalíciók sora jellemezte az olasz belpolitikát.
Az instabilitáshoz jelentős mértékben hozzájárult, hogy az elmúlt évtizeden több esetben is gyakorlatilag Brüsszel jelölt ki egy EU-párti technokratát az ország élére, ami egyébként jelentős demokrácia deficitet is eredményezett, hiszen a nép soha nem választotta meg ezeket a személyeket. Bármiféle demokratikus felhatalmazás nélkül, gyakorlatilag egy brüsszeli palotaforradalom keretében Mario Monti az Európai Bizottságból, míg Mario Draghi az Európai Központi Bank éléről került az olasz kormányfői pozícióba. Nem meglepő módon ezek a beavatkozási kísérletek, amelyek mindenáron „szakértői kormányt” akartak Olaszországra ráerőltetni, rendkívül hamar megbuktak: Monti egy év után, Draghi másfél év után volt kénytelen távozni pozíciójából.
A szeptember 25-ei választást megelőző felmérések – a közvélemény-kutatói szakma elmúlt években tapasztalt megbízhatatlansága ellenére – viszonylag pontosan jósolták meg a jobboldal győzelmét Olaszországban. A választói felhatalmazás értelmében az elmúlt évekkel ellentétben stabil többsége alakult a jobboldali koalíciónak, hiszen a 400 fős Képviselőházban 235 széket, míg a 200 fős Szenátusban 112 széket fognak birtokolni. A Giorgia Meloni vezette Olaszország Fivérei (FdI) a Matteo Salvini által vezetett Legával, valamint Silvio Berlusconi nevével fémjelzett Hajrá Olaszországgal (FI) sikerrel kötötte meg a koalíciós szerződést, ezáltal elhárítva minden technikai jellegű akadályt a kormányalakítás elől. Noha a három párt hasonló álláspontot képvisel az országban sürgős reformot igénylő területeken (például a migráció, a demográfiai és a gazdasági kérdések, legfőképp az adócsökkentés terén), a legnagyobb kihívást mégis a koalíció egyben tartása fogja jelenteni Meloni számára.
Meloni következetesen szankciópárti álláspontra helyezkedik, legtöbbször úgy nyilatkozik, hogy „ez megerősíti Olaszország nemzetközi megítélését”, vagy hogy „Olaszország nem lesz a Nyugat gyenge láncszeme”. Ezzel szemben Salvini és Berlusconi a lakosság többségéhez hasonlóan a szankciók feloldását követelné, amiért azok egyre súlyosabb terheket rónak az átlagemberekre. Az Európai Bizottság szerint Berlusconi egyébként maga is megszegte az oroszellenes szankciókat azáltal, hogy elfogadott húsz üveg vodkát Vlagyimir Putyin orosz elnöktől születésnapja alkalmából. Meloni sem hagyta szó nélkül Berlusconi Putyinhoz fűződő személyes kapcsolatait, és nyíltan megüzente neki, hogy „Olaszország szilárd tagja Európának és a NATO-nak. Azok, akik nem értenek egyet ezzel a sarokkővel, azok nem lesznek a kormány tagjai, akár a kormányalakítás kútba esésének árán sem”.
Meloni tehát erőteljesen atlantista politikát hirdetett meg, ami nem meglepő annak fényében, hogy az uniós helyreállítási alap pénzeihez csak akkor jut hozzá Olaszország, ha folytatja a Mario Draghi által megkezdett reformokat. Az új olasz miniszterelnök tisztában van azzal, hogy – miután az olasz államadósság mértéke a GDP 150 százalékát is meghaladja – hazájának égetően szüksége van a 200 milliárd euró értékű támogatásra, és ezért kompromisszumkész partnernek bizonyul. A gazdasági kérdések felől megvizsgálva tehát igencsak szűk manőverezési lehetőségei vannak az új kormánynak.
Mindennek ellenére Meloni beiktatási beszédes során egy potenciális szembenállás lehetőséget is előre vetítette az Európai Unióval, amikor arról beszélt, hogy noha „kormánya tiszteletben fogja tartani a jelenleg hatályos szabályokat”, de azért azon is dolgozni fog, hogy a nem működőket megváltoztassa, például az unió közkiadásokra vonatkozó szabályát.
Magabíró lesz-e Olaszország?
A kabinetek élére Meloni – saját emberein és szövetségesein túl – egyaránt nevezett ki technokratákat, valamint a 2008-as Berlusconi-kormány veteránjait is. Ennek ellenére nem késett a progresszívok szokásos kritikája, amely szerint „nem elég sokszínű az új kormány”, hiszen a női miniszterek aránya alig 25 százalék. A haladáspártiak szemében az, hogy Meloni személyében egy nő vezeti Olaszországot sem kielégítő, hiszen egy konzervatív, az LMBTQ-lobbit kritizáló családanyáról van szó, és nem egy progresszív feministáról.
Ezzel pedig el is érkeztünk a kulturális természetű kérdésekhez, amelyekben már az új olasz kormány is konfrontatívabban léphet fel Brüsszellel szemben. Miután a 2015-ös migrációs válság félrekezelése jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a jobboldali blokk győzedelmeskedett, és a legtöbb szavazatot szerző pártok is deklaráltan bevándorlásellenesként határozzák meg magukat, üdvözítő változás várható az illegális migráció megfékezése terén. Meloni a parlamentben tartott nyitóbeszédében azt szorgalmazta, hogy az EU támogatásával hozzanak létre úgynevezett hotspotokat Észak-Afrikában, ahol feldolgozhatnák a menekültkérelmeket, amivel párhuzamosan az uniós erők meggátolják az embercsempész hajók elindulását is. Ezt a javaslatot egyébként a magyar kormány már 2015-ben megfogalmazta, amihez azóta a legtöbb európai nemzet vezetője is csatlakozott (például Emmanuel Macron és a Willkommenskultur totális csődje után megvilágosodott Angela Merkel is). Olaszországban a határvédelem kérdéseiben a belügyminisztérium az illetékes szerv, aminek élére az új olasz miniszterelnök Matteo Piantedosit nevezte ki, aki néhány éve Salvini jobbkezeként segédkezett az embercsempész NGO-hajók távol tartásában az olasz partoktól.
Az is jól mutatja, hogy Meloni mily mértékben elkötelezett Olaszország megreformálása terén, hogy több minisztérium hatásköre bővült, ezek közül kiemelkedik, hogy a családügyi minisztérium immár a születéspolitikáért és az esélyegyenlőségért is felelős lesz a jövőben. Ezen kabinet élére Eugenia Roccella katolikus élet- és családvédő került, aki korábban többször is felszólalt az azonos nemű párok házassága és örökbefogadási joga, valamint az LMBTQ-lobbi ellen is. Nem meglepő módon Roccella kinevezése után rögtön a progresszív szervezetek célkeresztjébe került, amelyeknek vádjai szerint „Meloni új Olaszországa a középkorba vezeti vissza az országot”.
Mindezek mellett szintén a nemzeti önrendelkezés visszaszerzésére tett kísérletnek tekinthető, hogy a gazdasági fejlesztési minisztérium új feladatköréhez tartozik ezentúl az olasz vállalatok, valamint nemzeti – „Made in Italy” címkével ellátott – termékek felvirágoztatása, továbbá a mezőgazdasági tárca felelős lesz az „élelmiszerszuverenitásért” is.
Összességében tehát azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az elmúlt évtized politikai turbulenciái után viszonylag szilárd kormánya alakult Olaszországnak, ám ennek megőrzése komoly kihívások elé állíthatja Melonit. A tél közeledtével a szankciókból fakadó energia- és megélhetési válság több millió olasz állampolgárt érint, ami idővel akár arra is kényszerítheti Melonit, hogy újragondolja szankciópárti álláspontját. A társadalomnak jelenleg csak relatív többsége szankcióellenes, ám ha az egzisztenciális válság tovább súlyosbodik, akkor a túlnyomó többség akaratával szemben kérdéses, hogy meddig tudna hatalmon maradni a kormány. Főképp úgy, hogy a belpolitikai stabilitás megtartása nélkül sem az ambiciózus, több éves időtávra tervező reformokat nem tudná véghezvinni Meloni, de azt sem tudná elérni, hogy hosszú idő után Berlin és Párizs egyenrangú partnernek tekintse Rómát.