„Orbán budira is golyóálló mellényben megy, a karmelita abalaki belőhetetlenek, a konvojával mindig utazik egy orvos, hogy legyen, aki megmenti, ha netán felrobbantják. De ez semmi, mert a diktárokok paranoiája annyiara elhatalmasodott a beteg agyán, hogy kiderült: még a Bajszos Szar testőrségét is lehallgatták a Pegasussal.

Tisztára Sztálin baszki. Valaki egy percig is komolyan gondolja, hogy csak úgy átadja a hatalmat, ha elveszítik a választást? Mindent meg fognak tenni, hogy nyerjenek, mindent. Ha nem nyernek, akkor meg polgárháborút robbantanak ki.”

Mindezt Homonnay Gergely írta ki a facebookjára – majd dicsekedett egy kicsit, hogy újra lenácizta Novák Katalint, vagyis ő egy nagyon bátor fiú.

Most pedig kellene írni egy csomó jelzőt Homonnay Gergelyről, tudnék is – de lássuk be: minek? Saját leírt mondatai mindennél jobban jellemzik ezt az embert, s különösen árulkodók elírásai („abalaki” ablakai helyett, „diktárokok” diktátorok helyett stb.), ezek arról vallanak, hogy különös izgalomba jön, amikor ezeket és az ehhez hasonló mondatait papírra veti, különös izgalmának oka pedig mindössze annyi, hogy ez a szerencsétlen ilyenkor érzi magát végre valakinek, ráadásul ilyenkor, a facebook mögé bújva, a szembenézés, a férfias (ugyan már! A Homonnayról beszélünk!) kiállás elkerülésével a következményeket is megspórolhatja, úgy lehet „bátor”, hogy valójában az égvilágon semmitől sem kell tartania, mint a pszichológiai fejlődés viszonylag korai szakaszában lévő kisgyerek, aki kővel dobálja a kerítés mögött hörgő kutyát, s a kutya minél jobban hörög, ő annál bátrabbnak érzi magát.

Érdemes ilyenkor felütni Ortega fantasztikus művét, A TÖMEGEK LÁZADÁSÁT:

„Ma másképen van. Az átlagembernek határozott ideái vannak mindenről, ami történik és aminek történnie kell a világon. Ezért veszítette el a figyelemre való készségét. Minek figyelnie, ha mindent, ami történhetik, már tud? Nincs értelme a figyelésnek, ellenkezőleg, az ítélkezés, a véleményalkotás, a döntés a szokásos. Nem vethet fel a nyilvános élet olyan kérdést amibe ő, süketen és vakon, mint amilyen, bele ne avatkoznék, kinyilvánítva a maga «véleményét».

(...)

Az új tömeg jelentkezésében, véleményem szerint, az a leglényegesebb, hogy az átlagember igényt formál a társadalom vezetésére, anélkül, hogy e vezetőszerepre tehetsége volna. Az új lélekalkat a leginkább és a legnyíltabban a politikai vezetésben nyilvánul; de nyitja mégis inkább a szellemi bezárultságban áll. Az átlagember felfedez ugyan magában gondolatokat, de azért gondolkodni nem tud. Nem is gyanítja, hogy az ideák mily finom közegben élnek. Véleményt kíván alkotni, de nem kutat minden véleményalkotás feltételei és előfeltevései után. Ezért «ideái» nem valódi gondolatok, hanem szavakban kifejezett étvágyak, mintegy zenei elbeszélések. Egy idea birtokába jutni azt jelenti, hogy az idea alapját is a magunkénak véljük, továbbá, hogy higgyünk a rációban, a felfogható igazságok rendszerében. Gondolkodni, véleményt alkotni egy azzal, hogy bizonyos feltételekre hivatkozunk, meghajlunk e feltételek előtt, elfogadjuk írott malasztnak és bölcsességnek, sőt, hisszük, hogy az emberi együttélés legmagasabb rendű formája az a párbeszéd, amelyet gondolataink a maguk alapelveivel folytatnak. De a tömegember elveszettnek érezné magát, ha elfogadná a diszkussziót, és ösztönösen visszautasítja e magasabb rendű, rajta kívüli dolog megbecsülésének a kényszerét. Ezért az az «újszerű» Európában, hogy «vége a vitatkozásnak» és az együttélés minden formája, amely objektív normák fennállását feltételezi, a parlamenti vitáktól a tudományosakig, megvetésben részesül. Vagyis lemondanak a kulturális együttélésről, mely normák-alatti együttélés és egy barbár közösségbe térnek vissza.” 

Tökéletes – ráadásul Ortega óta rengeteget romlott a helyzet.

S akkor még egy idézet a műből, kifejezetten Homonnayról, mint jelenségről, korunk végzetes és szörnyű jelenségéről:

„Ez a figura, amely most mindenütt megfordul és érvényre juttatja belső barbárságát, valójában az emberi történelem elkényeztetett gyereke. Az elkényeztetett gyerek olyan örökös, aki kizárólag örökösként viselkedik. Most a civilizáció az öröksége – a sok kényelmi eszköz, a biztonság, röviden: a civilizáció megannyi előnye.”

Hát igen.

De sajnos, nem lesz ez örökre így. Hiszen – hogy egy másik klasszikust idézzünk-:

„A nehéz idők erős embereket alkotnak. Az erős emberek jó időket hoznak el. A jó idők gyenge embereket alkotnak. A gyenge emberek nehéz időket hoznak el.”

A huszadik század erős embereket alkotott, akik megteremtették a század második felének és ezen új század talán első évtizedének jó időit. Ezek a jó idők pedig megalkották a homonnaykat, akik pedig elhozták a nehéz időket. Nézz csak körül a mai Európában vagy az Egyesült Államokban...

S csak az a szerencse, hogy az erős emberek megmaradtak az előző századból is, s e mostani nehéz idők is megteremtik lassan az új erős embereket. Akik együtt képesek leszünk a nagytakarításra...

Forrás: ]]>Bádog - Bayer Zsolt blogja]]>