Szeptember 17-én késő délután, egy igen fárasztó nap után úgy gondoltam, hogy egy moziban fogom kipihenni magam. Egy budai bevásárlóközpontra esett a választásom, a filmre pedig, amit megnéztem, ha agyonütnek, sem tudnék visszaemlékezni. Ami nem csoda, hiszen pont az volt a célom, hogy egy olyan hollywoodi alkotással szakítsam ki magam a valóságból, ami kizárólag csak arra jó, hogy elfelejtsem a szürke és szomorú hétköznapokat.

Hónapok múltak el a 2006-os választások óta, és az erősen liberális beállítottságú művészvilág képviselőivel rengeteg vitán voltam túl. Fáradt, elkeseredett és elcsigázott voltam. Nyilvánvaló volt, hogy amiket Gyurcsányék a gazdaság állapotáról mondtak és amiket a kampányban ígértek, azok nem voltak igazak. Számomra.

Talán vitapartnereim számára is, de a roppant nemes és magasztos baloldali és liberális eszmék, a haladás és progresszió, no meg a már akkor is tomboló, a 90 százalékban baloldali sajtó által szított Orbán- és Fidesz-gyűlölet annyira elvakította őket, hogy úgy tettek, mintha az ígéreteket követő tettek között valójában nem tátongana ott az a bizonyos áthidalhatatlan szakadék. „Amit az azt megelőző hónapokban titokban meg lehetett csinálni úgy, hogy nehogy a választási kampány utolsó heteiben előkerüljenek olyan papírok, hogy mire készülünk, azt megtettük. Úgy őriztük a titkot, hogy miközben tudtuk és ti is tudtátok, hogy ha el fog jönni a választási győzelem, utána nagyon neki kell állni, hogy soha ilyen problémánk nem volt. Úgy őriztük a politikai egységet tavaly nyár óta, és mögötte mondjuk a szakmai politikai egységet, mint soha az elmúlt években.”

Pedig óriási volt az a szakadék. 

Hiszen Kóka János miniszter szerint ugrásra készült a pannon puma, a gazdaságról meg azt hazudta, hogy valósággal szárnyalt. Lendvai Ildikó pedig olyan magabiztosan ismételgette, hogy nem lesz gázáremelés, mintha Tyson Furyt hallhattuk volna arról kiabálni, hogy nincs az az Isten, hogy ne üsse ki Deontay Wildert. Gyurcsány eközben egy luxuslimuzin hátsó ülésén beszélt arról, hogy az ő kormánya bizony az adócsökkentések kormánya. 

Aztán a választás után, talán a nyár végéhez közeledve elkezdtek szivárogni a megszorító intézkedésekről szóló hírek. Ügyesen, profin találva. A baloldali sajtó kiválóan fel lett készítve, mértani pontossággal adagolták az információkat, miközben számos tanulmánnyal, háttéranyaggal igyekeztek meg­győzni a közvéleményt az új adók és áremelések szükségességéről, és publicisztikák tucatjaiban érveltek Gyurcsány remek gazdasági reformjai mellett.

Szükséges fölkészíteni a legbefolyásosabb lapok vezetőit és vezető publicistáit, hogy mire számíthatnak. Bevonni őket ebbe a folyamatba.

Frusztrált voltam, mert kristálytisztán látszott, hogy Gyurcsány Medgyessy Péter megpuccsolása után csak látványpolitizált, szerepelt, táncolt, színészkedett, ripacskodott, de valójában nem csinált semmit. 

Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mint hogyha kormányoztunk volna. Ehelyett hazudtunk reggel, éjjel meg este.

És igen, nyár végére teljesen világossá vált, hogy Ferencnek táncikálás helyett kormányoznia kellett volna, ugyanis szinte helyrehozhatatlanul tönkretette az országunkat:

Nincsen sok választás. Azért nincsen, mert elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, mint amit mi csináltunk.

Vége lett a filmnek, és amikor bekapcsoltam a telefonomat, csak úgy záporoztak az SMS-ek, annyira, hogy szinte végig sem tudtam futni a rövid irományokat. Az egyikre viszont a mai napig tisztán emlékszem. Egy liberális barátom-vitapartnerem mea culpáját tartalmazta. Az egyetlen olyan ember volt a több tucatból, aki őszintén felháborodott és elnézést kért, amiért egy ilyen ócska szélhámos mellett érvelt. 

Az ócska szélhámos eközben tenyerét dörzsölve várta a fejleményeket, hiszen fel volt készülve a várható ribillióra, tudta, hogy óriási lesz a felháborodás, tudta, hogy kiengedte a szellemet a palackból, és tökéletesen biztos volt benne, hogy a várhatóan erőszakossá való utcai tüntetésekről szóló felvételek őt és az úgynevezett reformjai támogatottságát fogják erősíteni. Eközben kocsiba ültem és perceken belül a Kossuth térhez értem, ahol már hömpölygött a tömeg. Rengetegen voltak. 

Felemelő volt kiszakadni a liberális buborékból, fantasztikus volt megtapasztalni, hogy a Gyurcsányékat támogató baloldali propagandagépezet mégsem volt képes kimosni minden ember agyát. A tömegben álló emberek, akik hozzám hason­lóan számos baloldali honfitársukkal, kollégájukkal folytatott vitán lehettek túl, óriási győzelemnek, beismerésnek értékelték a kiszivárgott hazugságbeszédet.

Bármilyen furcsán is hangzik, de ünnepinek tűnt a hangulat. 

Zengett a „Táncolj, Feri, búcsúbuli!”. Azt hiszem, akkor egyetlen olyan tüntetőt sem lehetett volna találni, aki ne lett volna meggyőződve arról, hogy még aznap este a teljes kormány – élén Gyurcsánnyal – le fog mondani. 

Nem így lett. 

Másnaptól minden az akkori miniszterelnök előre megírt forgatókönyve szerint történt. A televízió székházát a hatvankilós, tapasztalatlan, vidékről felvezényelt rendőrök akaratukon kívül, néhány óra alatt elvesztették/feladták, miközben a harcedzett fővárosi készenléti egységeket Gyurcsányék szántszándékkal pihentették. Ugyanis a rendpárti magyarok megdolgozásához szükségük volt az ostrom képeire, egyben fel akarták szítani a harci kedvet, no meg a bosszúvágyat a kőkemény ferencvárosi, kispesti és újpesti ultrákon edződött készenléti rendőrökben. 

Ami sikerült.

A következő hónapokban Budapest utcáit elöntötte a vér, a terek rémült sikolyoktól és könnygázgránátok hangjától visszhangzottak. A felheccelt rendőrök Gyurcsány bátorítására brutális vérfürdőt rendeztek. Kegyetlen bosszút álltak az elvesztett Szabadság téri csata miatt. A hibbant Néró pedig mosolyogva gyönyörködött felgyújtott városa lángjaiban. 

Ma ez az ember irányítja a baloldalt.

Apáti Bence - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>