Az a baj, hogy nem emlékszem pontosan, ’82-ben vagy ’83-ban láttam-e először. De az biztos, hogy azóta minden évben egyszer megnézem. Szóval vagy 39-szer, vagy 38-szor láttam eddig – s remélem, még harmincszor látni fogom.

Rituálisan nézem meg. Hiszen nem egy filmet nézek, hanem egy örökre elsüllyedt világot, amelyben például az afrikai haláltáborból megszökött és hazatérő Joss Beaumont, a francia titkosszolgálat legjobb, legügyesebb tisztje úgy sétál vagy egy percet Párizsban Ennio Morricone csodálatos zenéjére, hogy kizárólag fehér emberek vannak mindenütt, a pályaudvaron és az utcán.

Micsoda szörnyűség…

39-szer vagy 38-szor láttam A Profit.

Lehet, most, hogy Jean-Paul Belmondo nincs többé, kénytelen leszek emelni a tétet, és félévente megbámulni mindazt, ami nincsen többé, s ami a mindenség volt nekünk, boomereknek egykoron.

Mi is volt az?

Semmi különös, csak a „kortynyi szabadság, percnyi szabadság, foglár háta mögötti szabadság” itt, a fal szomorú oldalán.

Semmi különös, csak Párizs, a Montmartre, Toulouse-Lautrec, Aristide Bruant, a Rue Saint-Denis prostituáltjai és a Moulin Rouge táncosnői, a fülledt, bűnös, erotikus és frivol Párizs, a Szajna-part, a Pont-Neuf (s a Pont-Neuf szerelmesei, hogy felidézzünk még egy csodát) – és persze ő. Jean-Paul Belmondo.

Van, amikor barátokkal folytatjuk a rituálét, s együtt nézzük A Profit. S olyankor mondjuk szinkronban a párbeszédeket s az ikonikus mondatokat. 

„A croissant a barátomé!” – mondja Beaumont Farges felügyelőhelyettesnek, miután a kávézóban összetöri az orrát. „Egy zsernyákos kuszkusz!” – köszön be Beaumont a szállodai szobába, ahol földön ülő arabok éppen kuszkuszt esznek, és a tál közepébe repül az egyik felpofozott rendőr. „Lassan mindenki összefutott már vele rajtunk kívül” – mondja Rosen felügyelő, és tényleg…

De ma biztosan megnézem a Kellemes húsvéti ünnepeket! is 1984-ből (a Szovjetunió bejelenti, hogy bojkottálja a Los Angeles-i olimpiát, Duray Miklóst megint letartóztatja a csehszlovák rendőrség, a kommunista lengyel titkosrendőrség elrabolja és brutálisan meggyilkolja Jerzy Popiełuszko atyát, a Szolidaritás papját, idehaza pedig a Magyar Nemzeti Bank újabb ötvenmillió dolláros hitelt vesz fel a Nemzetközi Valutaalaptól, hogy jó legyen nekünk), és végig fogom vigyorogni, attól a pillanattól kezdve, hogy Belmondo egy helikopterről ereszkedik alá egy jachtra a szeretőjéhez, egészen a legutolsó képkockáig, s újra imádom majd a gyönyörűséges Sophie Marceau-t, a szintúgy gyönyörűséges Marie Laforêt-t, s persze őt, ahogy csetlik-botlik hazugságai hálójában, s mellesleg megpróbálja meggyőzni a kommunista hivatalnokot, hogy adja neki a munkát. „Ó papa, Marx! Ó papa, Marx!” – s csak suttogni merem: ma megint ezzel kell házalni, ha jót akarsz...

S aztán ott van nekem még a Borsalino, 1970-ből, s benne a másik ikon, Alain Delon. Ha pedig mélyebb intellektust szeretnék kamaszosan képzelni magamnak, leülök a Kifulladásig elé, és azt sem fogom megbánni. Miképpen a Félelem a város felett megunhatatlan izgalmait vagy a Szabadlábon Velencében derűjét sem.

Semmit sem, ami Belmondo.

Delon nyilatkozta évekkel ezelőtt, hogy nem érti és nem is akarja megérteni ezt a világot. Belmondo sem értette. És nem is kell megérteni. Ez a világ Rosen felügyelő maga, akinek „rothadt az agya”, s akit Belmondo olyan vadnyugatias párbajban lő agyon A Profiban.

Már akkor kikezdték őt és filmjeit, amikor még élt, s most majd biztosan rákerül a törlendők listájára, mint annyi sok más csoda, például szegény Louis de Funès vagy Catherine Deneuve – s minden, ami szép, ami normális, ami élet, hogy a semmi lépjen a helyére. De Bolond Pierrot itt marad velünk örökre, s a ma ligne de chance – vagyis: a mi szerencsénk.

Ez a mi szerencsénk.

Mi vagyunk ugyanis a legutolsók, akik élhettünk a normális világban, s akiknek még volt hova vágyakozniuk, mi vagyunk a legutolsók, akiknek még volt emberhez méltó gondjuk.

39-szer vagy 38-szor láttam A Profit. 39-szer vagy 38-szor izgultam át a végét, s reménykedem újra és újra, hogy a helikopter felé ballagó Joss Beaumont őrnagyot mégsem lövik le. De mindig elhangzik a parancs: „Meg kell állítani!” – és a képességtelen, ostoba és gonosz Farges felügyelőhelyettes megállítja. Megöli.

Ahogy a képességtelen, ostoba és gonosz huszonegyedik század öli meg a huszadik század második felét, amelyben még legutoljára volt érdemes élni.

De nekünk legalább itt maradt ő, Jean-Paul Belmondo. Aki most felszállt arra a helikopterre és elrepült.

Bayer Zsolt -]]> www.magyarnemzet.hu]]>