Így a minapi, a kommunizmus áldozatainak emléknapja (február 25.) sem lehetett olyan, mint amilyen huszonegy éve minden esztendőben volt. Én magam éppen jeles napjainkról akartam elmélkedni ennek ürügyén, de mint oly sokszor, most is közbeszólt a nem létező véletlen. Pontosabban ezredes úr.

Aki nem más, mint Bogár László, lapunk régi szerzője és sokunk régi barátja. A címet a napokban annak alkalmából kapta, hogy immár az ezredik cikke jelent meg a Magyar Hírlapban. Nos, ezredes úr megint fején találta a szöget.

Tiszteletem jeléül is hadd idézzem egy olyan mondatát, amellyel valószínű nagyon sokan egyetértünk. „Mély meggyőződésem, hogy a nagy nemzeti tragédiáink azért következhettek be, mert a nemzet nagy része képtelen volt átlátni, hogy mi történik vele. Bármilyen fájdalmas is ezzel szembesülni, de nem volt valóságos tudása, ha volt tudása, nem volt bátorsága.”

Vitathatatlan, hogy így van, és igaz máig, azaz a ma és a közelmúlt eseményeivel kapcsolatban is. Éppen a kommunizmus áldozatainak emléknapján beszélgettem egy – az első évét kitűnő eredménnyel végző – közgazdasági tanulmányokat folytató egyetemistával. Nem tudta, hogy rengeteg magyar embert hurcoltak el szovjet munkatáborokba. Ennyit a valóságos tudásról, amelynek birtoklását tagadhatatlanul igyekeztek az elmúlt évtizedekben megakadályozni. Sikerrel.

Jó volna nagyon alaposan elemezni, miért van így, s miért létezhet harminc évvel a rendszerváltozás (?) után, hogy még mindig előfordulhat ilyesmi? Széles körű vitákat, párbeszédeket kellene tehát szervezni, részben azért, hogy minden arra érdemes ember elmondhassa véleményét ennek a tudáshiánynak az okáról és ugyanakkor arról is, miként lehetne pótolni a hiányt.

Magam azt tapasztalom már évek óta, hogy a világ jelentős részében (a normális világra gondolok) megnövekedett az emberek érdeklődése saját népük és kultúrájuk múltja iránt. A mély gyökereket kutatják vagy próbálják kutatni (ha hagyják nekik), illetve ezekre kíváncsiak.

Az érdeklődő emberek szándékai nem alantasak, nem irányulnak mások ellen, nem azért szeretnék megismerni a múltat, hogy esetleg fensőbbségüket igazolják, hanem azért, mert az fogalmazódott meg bennük, hogy a különböző népek tapasztalata és ezek összevetése elvezethet oda, hogy megértsük, hogyan és mennyire kapcsolódnak össze a fajok, a népek, a nyelvek egymással.

Akik hitben élnek, és naponta megtapasztalják, érzik a rossz, ember-, és életidegen jelenségek beszivárgását, a világ egyre nyilvánvalóbb erkölcsi romlását, valamint a világhatalomra törekvők, a sokszínűséget eltörölni szándékozók mesterkedéseit, azokban nagy a vágy arra, hogy megtudják, mi történik velük. Szeretnék megérteni, szeretnék a tudásukat gyarapítani és őszinte, igaz, bölcs szavakat óhajtanak hallani. És azt sem szeretnék, ha örökösen szembe akarnák őket állítani.

Persze ha már megszületett a szembenállás, mint például a velejéig igazságtalan trianoni döntések esetében, megértésről nem beszélhetünk. Tisztázásról, ennek szándékáról viszont igen, de csak annak leszögezésével, hogy ahol az őszinteség hiányzik, ott nincs és nem is lesz béke soha. Ennek kapcsán pedig elgondolkodhatunk azon is, mi lesz a világgal, ha nincs és nem lesz megbékélés, párbeszéd, értelem és közeledés. Nos, hát akkor háború lesz és pusztulás, mint ahogy zajlik is már szinte minden téren, a világ urai pedig máris biztosak abban, hogy győztek. A maguk ördögi szempontjaiból igazuk is van. Ám isteni szempontból soha nem lesz igazuk, mert az megkívánja a szembenézést, az őszinteséget.

Ha visszanézünk a 20. századra (de akár az ismert történelem kezdetéig is megtehetjük ezt), több mint száz éve hull ránk a hazugságtömeg. Ha a társadalmi-történelmi eseményekkel kapcsolatban volt is igaz szó néhány történész jóvoltából, cáfolatként azonnal beindult a hazugsággyár. Valamint az igazat megírók, feltárók elleni hadjárat. Habsburg-kor, első világháború, Horthy-korszak, második világháború, a kommunizmus története, Trianon, 1956, a rendszerváltozás, mind-mind elferdítve, meghamisítva, elhazudva.

A mindennapjaink szintén. Gondoljunk csak Európa iszlamizációjára! Elhangzott-e egyetlen igaz szó is a menekülteknek hazudott népesség beözönlésével kapcsolatban? Annak okáról, eredetéről, szándékairól? Nem hangzott el. Az erőszakos betelepítés viszont minket is fenyeget. Hazugságkultúrában élünk tehát, ránk kényszerített hazugságkultúrában. Ahol a csúnyára mondják, hogy szép, az erőszakra, hogy jogos és az igazra azt, hogy hamis.

 Ebben a helyzetben tényleg csak egyetlen megoldás lehet: elmondani, mi történt és mi történik velünk. Ahogy ezredes úr is mondta, tudás és bátorság kell hozzá. Bátorság például azért, hogy tudatosítsuk, vegye észre mindenki, hogy a népek, kultúrák, vallások összekeverése szándékos, és a célja: hadd bizonytalanodjon el mindenki az ideológiai káoszban. S bátorság azért is, hogy a hazugságokról bizonyíthatóan mondjuk el, hogy hazugságok.

Élén a nagy (?) francia forradalom leleplezésével, amely sem szabadságot nem hozott, avagy ez a szabadság eltűnt, mint a kámfor, s van helyette szabadosság, sem egyenlőséget nem teremtett, és ezt még a legerkölcstelenebb mai politikai gazember sem merné cáfolni. Ami pedig a testvériséget illeti, az meg egyenesen nevetséges, hiszen mást sem csinál az emberiség, mint öli egymást. Most éppen az új világ hazájában, Amerikában, szigorúan a testvériesség jegyében.

Ébresztő tehát, nem lehet elkerülni, hogy birtokában legyünk végre a valóságos tudásnak és a bátorságnak! Adja hozzá mindenki a tapasztalatát, szervezetten, okosan döntsük el, mi a teendő. Az új világrend meghirdetőinek hamis gondolatait pedig cáfoljuk meg. (Egyáltalán, hogy lehet azt rendnek nevezni, akár újnak, akár réginek, ami teljes káoszt teremt? Igazság nélkül ugyanis rend nincs és nem is lehet.)

„Hullatja levelét az idő vén fája” – így kezdődik Komjáthy István Mondák könyve című kötetének minden fejezete. Kora ifjúságunk agyonolvasott könyve az ötvenes években volt kedvencünk, s játszva tanultuk meg, milyen is az a magyar mitológia. Százszor is lehullott azóta a fákról a levél, de amit olvastunk, nem felejtettük el, belénk ivódott.

„És megméretik embernek fia, s ki mint vetett, azonképpen arat” – írja Wass Albert Üzenet haza című versében. Sokak életére volt hatással a vers, mikor végre megismerhettük. „Ne féljetek!” – mondja egy teljes regényt e kijelentésnek szentelve Jókai Anna. Életünk minősége összefügg halálunkkal, erről is szól mindhárom említett írás.

Van tehát – és nekünk, magyaroknak mindig is volt – mibe kapaszkodnunk, volt kitől hitet, bátorságot merítenünk, oly sok nagyszerű írónk, költőnk, gondolkodónk volt és van is.

Valószínű, sokan különösnek fogják találni azt, amivel befejezem a fenti elmélkedést. A világhálón kering a történet, számomra egyik bizonyítékaként annak, amit annak idején az iskolában tanultunk az arab világ gondolkodóinak bölcsességéről.

Interjút készítettek Dubaj uralkodójával, Rashid al Maktoum sejkkel, aki ezt nyilatkozta országa jövőjéről: „Nagyapám tevével járt, apám tevével járt, én Mercedesszel járok, a fiam Land Rovert hajt, az unokám is Land Roverben fog ülni, de a dédunokámnak újra meg kell járatnia a tevét… – Miért? – kérdezi a riporter. – A nehéz idők erős embereket nevelnek, az erős férfiak könnyű időket teremtenek. A könnyű idők gyenge embereket nevelnek, a gyenge emberek nehéz időket teremtenek.”

A nehéz idők itt vannak, el sem akarnak menni. Hol vagytok, erős férfiak?

Kondor Katalin

(A szerző újságíró)  

]]>www.magyarhirlap.hu]]>