Ha nem csal az emlékezetem, az egész egy piros színű Pax tollal kezdődött. Az iskolában, unalmas órákon elkezdtem mindenféle mintákat belevágni az oldalába a körzőmmel, aminek következtében az egyébként teljesen hétköznapi és átlagos tárgy egyre inkább a szívemhez nőtt, és elválaszthatatlan társam lett mindenben. Az összes aláírást ezzel hamisítottam bele az ellenőrzőmbe, vele írtam a dolgozatokat, és azokat a szánalmas novellakezdeményeket is, amelyek miatt még most is a szégyen kerülget. 

Persze, azokat a tollakat korántsem arra találták ki, hogy évtizedekig kitartsanak tűzön-vízen át, így az én szeretett társam is idővel menthetetlenül darabjaira hullott szét. Nevetséges, vagy sem, de a részeit soha nem dobtam ki. 

Mindenesetre azóta még nagyobb figyelemmel és óvatossággal kezelek minden íróeszközt, és - bár ezt soha nem vertem nagy dobra - ajándék terén nincs sok olyan tárgy, aminek jobban örülnék, kapjam bárkitől. Külföldi látogatásaim alkalmával is igyekszem minden városban beszerezni egy helyi jellegzetességekkel teletűzdelt tollat, amennyiben erre módom van.

Ám ma tényleg elérkezett az a pont, ahol már egyik sem volt képes betölteni eredeti funkcióját. Ennél nagyobb blamát egy bölcsész el sem tud képzelni!

 

 

A problémát természetesen azonnal orvosoltam, a legközelebbi ÁPISZ (egyáltalán ez a neve még a papír-írószer boltoknak?) üzlet eladóinak nagy-nagy bánatára és keserűségére. Mert nagyon úgy fest, a teljesen hagyományos, egyszerű, mezei tollbetétek már csak valahonnan a pult alól, dobozhegyek feltúrása után kerülhetnek elő, jó tíz percnyi bénázás és szenvedés után. De annál nagyobb volt az öröm az eladólány arcán, mikor végre diadalittasan előcibált egyet valahonnan a feneketlen mélységből. A boldogsága olyannyira magával ragadó volt, hogy nem szerettem volna elvenni a vidámságát azzal, hogy felhívom arra a figyelmét, hogy én KÉT darabot kértem...