Klasszikusnak tetsző, netről letöltött recepttel dolgoztam, ami nem tűnt túlságosan bonyolultnak, ám mégis kellemes végeredménnyel kecsegtetett. A madártejben egyébként az a jó, hogy nem kell hozzá túl sok alapanyag, és hamar végez vele az ember, ha tudja, mit csinál. Viszont ellenem szólt, hogy a konyhám úgy fest a legutóbbi csőtörtésem óta, mintha atomcsapást mértek volna rá, és nem lenne egyetlen túlélő sem, aki eltakarítaná a romokat. Pengeélen táncoltam hát, de ez sosem szabad, hogy a séfet eltántorítsa! Küzdöttem én már csirkepörkölttel, lecsóval, mézes-mustáros pulykával, sültekkel, no meg néhány saját agyszüleménnyel is, ezért aztán büszkeségem nem engedte, hogy holmi tej-tojás egyveleg kifogjon rajtam.

Hogy egy huszáros vágással rátérjek a lényegre, bő két óráig tartott, mire sikerült végeznem az egyébként igen gyorsan elkészíthető desszerttel. De büszke voltam rá, hiszen azok a fehérjehabok ott úszkáltak a tetején, s a  folyékony rész színe sem tűnt túl rettenetesnek. Jöhetett a hűtő, majd újabb két órányi várakozás, amíg végre ehető hőmérsékletű nem lett a remekművem.

Nagy reményekkel, és korgó gyomorral vágtam neki az elfogyasztásának. Aztán... megcsappant a korábbi, tomboló lelkesedésem, s átváltozott csalódottsággá, majd röviddel azután heves undorrá. Mert bizony ez a madártej pocsék lett! Olyannyira, hogy még csak nem is foghatom az első próbálkozás számlájára; egyszerűen bűn rossz az egész cucc úgy, ahogy van. A lé túl sűrű, és gusztustalanul cukros, ezzel szemben azok a lebegő vackok a tetején minimális mértékben sem édesek, ami nem tesz túl jót az összhatásnak.

Normális esetben ez a teljes kudarc szinonimája lenne. De ez most túlmutat mindenen!