Láthatatlan ellenséggel küzdünk, akivel szemben még nincs meg a fegyver – mondja Zacher Gábor a karantén betartásáról a Mandinernek. Az ország toxikológusának retinájába égett az ürességtől kongó Vörösmarty tér: aggódik a karantén betartásáért, de közben bízik az ország és az orvosok helytállásában. A most egyszerre mentőző és sürgősségi orvosként is dolgozó Zacherrel arról beszélgettünk: hogyan éli meg a járványt, mire számít, ha vége lesz – és hogy lesz-e vajon össznépi megtisztulás. Folytatódik Karantén-interjúk sorozatunk!

Jó négy éve beszéltünk utoljára. Hogy van? 
Jól. Igaz, kicsit fáradtan, harminchat órát dolgoztam a hatvani sürgősségi osztályon, ami elég jó meló. Nagy szélben, hóesésben futottam ott, olyan helyen, ahol még nem, a Zagyva partján. Nagyon jó volt. Lassan hazaérek, lesz egy kis semmittevés, holnap éjszaka megyek egy újabb harminchat órás etapra.
Mit keres Hatvanban? 
Az egyik kedves barátom – az ottani sürgősségi osztály vezetője – felhívott, hogy kevesen vannak a csapatában, szakorvosra volna szüksége.

Mellette mentőzöm, épp az imént hívott a regionális főorvos, hogy jó lenne, ha módosítanám az óraszámaimat, eddig negyvennyolc órás részállásos szerződésem volt, ezt most feljebb emeljük. Lassan két éve amúgy is mentőzöm, előtte utoljára 1982-ben ültem mentőautón. Igazából a naptáram tele van lukakkal, a klasszikus egyetemi előadásaim offolódtak, online van két-három órám. Időm, mint a tenger, természetesen idézőjelben: ugyanúgy elfoglalt vagyok, mert többet tudok pörögni a szakmával. Most erről szól az életem.

Sürgősségi orvosként és mentősként nyilván nem tudja, de magánemberként betartja a járványhelyzet miatti korlátozásokat? Találkozik a fiával, barátaival, vagy a neten tartja csak a kapcsolatot velük?
Nem vagyok egy online király. A fiammal minden nap beszélünk telefonon, olyan tíznaponta egyszer kimegyek hozzájuk Törökbálintra. Azon kívül, hogy elmegyek dolgozni, ülök a mentőautón, ott vagyok a sürgősségin, lemegyek boltba meg elmegyek futni, nem nagyon mozgok. Képzelje, szombaton este hat körül futottam a városban. Dermesztő volt.

Ember nem volt rajtunk kívül a Váci utcában. Az gyenge kifejezés, hogy kongott az ürességtől a Vörösmarty tér. Hatvanéves vagyok: én nem, de a nálam húsz évvel idősebbek átélhették '56-ot, bár a háborút ők sem nagyon. Anyám még mesélt az ostromról, hogy milyen érzés volt előjönni a pincéből, de mi még nem találkoztunk ilyennel. Éppen ezért volt nagyon megdöbbentő, szinte félelmet keltő élmény a futásom az üres városban. Kicsit a tévéostromos emlékeimhez hasonlítanám. 2006 is azért volt különös, mert az orrunk előtt zajlott, azt megelőzően maximum tévében láttunk hasonló tüntetést Párizs vagy Berlin utcáin. Nem voltunk rá felkészülve, a hatóság sem, mint ahogy ezt később be is vallották. Édesanyámék ott laktak a Jégbüfé-házban, az ablakon kihajolva néztem végig a Ferenciek téri csatát. Nem biztos, hogy mindig tudok ezzel az emlékkel valamit kezdeni. Annál józanabb vagyok, hogy rémálmaim legyenek ettől, de beleégett a retinámba. Ugyanígy beleégett a koronavírus miatt kihalt város is. Nagyon megdöbbentő volt.

Hogyan éli meg ezeket a napokat?
Nézze, sürgősségi orvos vagyok,

Részben azért, mert szeretem a munkámat, részben azért, mert ez pontosan olyan időszak, amelyre az ország és mi sem vagyunk felkészülve. Ezalatt most nem az egészségügyi készültséget értem, hanem azt, hogy, mint mondtam, ilyen helyzetet még nem éltünk át. Azzal együtt, hogy új a szituáció, mégsem olyan, mint mondjuk egy földrengés vagy háború, amikor elpusztul az infrastruktúra is.

Ez sovány vigasz azoknak, akik éppen most vesztik el a munkájukat vagy csúszik ki a lábuk alól a talaj.
Az más. A házak ettől még nem dőlnek össze, jó eséllyel lesz áram, víz és így tovább. Jelenleg

Addig viszont olyan megoldásokhoz kell folyamodni, mint hogy maradj otthon, izoláld magad. Ehhez viszont szükség van a lakossági együttműködésre, ami, valljuk be őszintén, nem mindig van meg.

Mert egyszerűen nem veszik komolyan a helyzetet. Hogyan lehetne velük megértetni, hogy tényleg baj van? 
Folyamatosan kommunikálni kell velük, elmondani ötször, tízszer, százszor. Nagyon érdekes, hogy milyen társadalmi szokások lehetnek összefüggésben a járvány terjedésével. Tegnap olvastam egy európai statisztikát a vécéhasználat utáni kézmosásról. Míg Magyarországon az emberek 83 százaléka él vele, addig Olaszországban ez az arány nem éri el, Spanyolországban pedig alig haladja meg a 60 százalékot. Hol van most a legsúlyosabb járványügyi helyzet? Spanyolországban és Olaszországban. Magyarán szólva olyan alapvető dolgok, mint a kézmosás hiánya hozzájárul a betegség elterjedéséhez – persze nemcsak ettől van járvány, de ezért is. Másik ilyen érdekes statisztika, hogy Európán belül Olaszországban és Spanyolországban él a legtöbb 15-29 év közötti fiatal a szüleivel. Több generáció lakik együtt, komolyak a családi kötődések és a hétvégi mobilitások is. A harmadik érdekes statisztika: míg korlátozás nélkül, normál esetben 30 nap alatt 450 embert tudnék megfertőzni, addig, ha csak ötven százalékkal redukálom a mozgásom, ez a szám ötven alá csökken. Ha pedig 75 százalékkal venném vissza az érintkezéseimet, mindössze tíz embert tudnék veszélybe sodorni. Ezeket a tényeket kell azok elé tárni, akik azt mondják,

– talán a tényektől kicsit magukba szállnak. Ilyen kommunikációra van szükség. Meg olyanokra, amikről végre a miniszterelnök is beszélt, hogy nem tudjuk, mennyi tünetmentes hordozó van Magyarországon. Nagyon fontos viszont, hogy nem szabad pánikot kelteni. Tudományosan bizonyított tény, hogy a stressz-szituáció gyengíti az immunrendszert. Pontosan elég stresszkeltő megnyitni az online világot, rámegyek bármelyik – nem csak magyar nyelvű – hírportálra, és ömlik felém a korona, korona, korona, korona. Bőven elég ez is, nem kell olyan jósolgatásokba belemenni, hogy vajon hányan fertőződnek és halnak meg. Nincs, aki biztosat tudna mondani. Ha egy szakértő tíz-tizenöt halottat prognosztizál és meghalnak százan, rögtön rásütik a bélyeget, hogy hazudott. Ha fordítva történik mindez, akkor abból lehet ugyan politikai tőkét kovácsolni, csakhogy a járvány nem politika.

Zacher Gábor pozitív hozzáállású, trendi, és rock and roll személyiség volt mindig is. Adjon már tanácsokat, hogyan lehet legyűrni a munkanélküliségtől való félelmet, a bezártság okozta rosszkedvet, ne adj' isten, a depressziót!
Ez nem csak a depresszióról szól. Gondoljon bele: adott egy család két gyerekkel és két felnőttel, együtt élnek huszonvalahány éve. Eljárnak dolgozni, egyik éjszakás, másik nappalos, megvan az életük. Ez már nem a viharos „hazamegyek és felraklak a konyhaasztalra” szerelemről szól, bizonyára bőven vannak konfliktusaik. Most be vannak zárva 58 négyzetméteren.

Továbbmegyek: addikció is kialakulhat; gyógyszerszedés, alkoholfogyasztás, kábítószer. Gondoljon bele, ha eddig az alkoholistánk dolgozott valahol, ahol kifizették, minden nap megitta a maga söröcskéjét és töményét. Mostanra lehet, hogy megszűnt a munkája. Biztos van tartalék 15 milliója a bankban? Miből fogja megvenni a két deci töményét? Semmiből. Elvonási tünetei lesznek. Kit fog terhelni? Az egészségügyi ellátórendszert. És ez a helyzet nem jövő hétre fog megoldódni, hanem két vagy három hónap múlva. Az újraépítkezés sem varázsütésre történik majd: nem az lesz, hogy egyik pillanatban mindenki alszik, majd amikor a királyfi megcsókolja Csipkerózsikát, mindenki felébred.

Tud valami biztatót mondani? Bírni fogja a nagy rohamot az egészségügyi rendszer?
Hogy mennyi beteg lesz és el tudjuk-e majd látni őket, azt nem lehet megjósolni. Nagyon remélem viszont, hogy elkerüljük, amit Olaszországban megtapasztaltak az orvosok: hogy több beteg közül kelljen kiválasztanunk, melyiket tesszük lélegeztetőgépre, és melyiküknek nem jut esély. Ezek hihetetlen kemény döntések. A járvány elharapózásának elkerülése azon múlik, hogy most, a csoportos megbetegedések fázisában mennyire tartják be az emberek a karanténkorlátozásokat.

Mi lesz a koronavírus-járvány után? Sokan megtisztulást várnak. Lesz pozitív változás?
Biztos. Nem tudom. Függ attól is, hogyan fogjuk túlélni a bezártság okozta helyzetet. A karantén nem a „hú, lesz időm aludni, olvasni, sorozatot nézni” történetről, hanem arról szól, hogy két hónapig nem fogok tudni bemenni dolgozni, de ki sem az utcára, és a haverokkal sem sörözhetek, focizhatok. Vagyis: tényleg be vagyok zárva. Az online világnak hihetetlen fontos szerepe lesz ebben az időszakban, az emberek hiszékenyek, az álhírek pedig nagyon meg tudják mételyezni ezt az állapotot.

Ön fog bármit is változtatni a saját életén, ha túl vagyunk a rémálmon?
Ugyanúgy szeretnék élni ezután, mint eddig. Remélem nem lesz olyan haláleset, amely gyökeresen megváltoztatná az életemet.

Kissé megtörtnek érzem, legalábbis nem az optimizmus süt a szavaiból.
Nem vagyok az. Sőt! Meg fogjuk oldani.

Rengeteg orvos és szakdolgozó között megfordul: hogyan látja, milyen állapotban vannak? Megint ők viszik a hátukon a komplett országot.
Meló van, nem lelkizgetnek.

Mi az, ami hajtja ezeket az embereket?
A Fradi-szív. Még mindig bennünk van, hogy csináljuk.

Tényleg, milyen érezni, hogy egy ország hálás, és egész lakótelepek tapsolják meg önöket?
Nagyon jó. És az is, hogy a köszönet nem csak nekünk, hanem sokaknak, például a kereskedelemben dolgozóknak is szól, akik szintén helytállnak, csak másképp. Nekik köszönhetően tudunk vásárolni, van mit enni. Mi ott tudunk helytállni, amihez mi értünk: próbálunk gyógyítani. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a járvány jelenléte nem azt jelenti, hogy mostantól kezdve senki nem kap infarktust, senkinek nem lesz tüdőembóliája, és senkit nem üt el az autó. Ezek a betegek a koronavírusos fertőzöttekkel együtt jelen vannak az ellátórendszerben, vagyis a járvány mindezek felett ró nagyon komoly pluszfeladatot ránk.

Korábban azt nyilatkozta, hogy „az egészségügyet csak a rendszerben dolgozó sok barom tartja egyben, és mindig lesznek barmok, vissza is él ezzel a rendszer”. Tartja ezt továbbra is?
Most is vannak rendszerösszetartók. Ákos barátom, a hatvani sürgősségi vezetője tegnap végre hazament.

Ami az egészségügyben dolgozók fizetését és megbecsülését illeti, mindenki tudja, hogy jókora adósság halmozódott fel e téren az elmúlt harminc évben. Mire számít, kompenzálják önöket a járvány után?
Nem tudom megmondani. A jelenlegi helyzet nem alkalmas arra, hogy nagyobb fizetést kérjünk, és nem is olyanok az egészségügyi dolgozók. Bízzuk az ország vezetőire, hogy ezek után meglesz-e bennük a szándék arra, hogy egy rezidens legalább keressen annyit, mint egy árufeltöltő.

Konopás Noémi - ]]>www.mandiner.hu]]>