Egyik nap egy tanyai parasztember kopogtatott be nagyapám asztalosműhelyének ajtaján. Ablakot akart csináltatni az épülőfélben lévő házára. Elmondta mekkorára gondolt, meg hogy kétszárnyas legyen kívül zöldre, belül fehérre festve. Nagyapám meghallgatta, bólintott rá egyet, elővette a kis kockás noteszét, osztott, szorzott, aztán kimondta kertelés nélkül, mennyibe kerül az ablak. Hozzá tette még, hogy beüvegezve, sárgaréz kilinccsel.

– Az nagyon sok, mester úr – kezdett alkudni a gazda. – Jó nekem a tanyára az alumínium kilincs, meg a pléh sarokvas is.

Nagyapám újra elővette a kis kockás noteszét, osztott, szorzott, kivont, meg hozzáadott, és mondott egy másik összeget.

– Látja, ez már jobban hangzik – bólintott rá a gazda –, de csak akkor tudok fizetni, ha a szentmártoni vásáron eladtam a süldőket.

–     Milyen süldői vannak? – kérdezte nagyapám.

–     Kesék. Öthónaposak. Tudja az a nyurga fajta. Húsdisznó. Két és fél mázsát nyomott, amit megszúrtunk karácsony előtt.

–     Megvan az anyjuk is?

–     Hát persze, hogy meg, most viszem majd újra búgatni. Tíz malacot ellett. Föl is nevelte mind a tízet. Nagyon jó koca. Meg nem válnék tőle semmi pénzért.

–     Mennyibe számolja darabját?

–     A süldőknek? Hát mondjuk egy ablak árába – ingatta meg a fejét huncutul mosolyogva a tanyai ember. – Mit szól hozzá, mester úr?

–     Ha tényleg olyan jó fajta, mint ahogy mondja, belecsapok a tenyerébe, de nekem emse kéne, kocának való.

–     Olyat kap, amilyet választ. Kijön hozzám a tanyára, megnézi őket, meg az anyjukat is, aztán azt hozza el, amelyik tetszik. Az áldomást is ott helyben megihatjuk rá.

Meg is nézte nagyapám a tanyasi ember gazdaságát és nagyon tetszett neki, amit látott. A malacok közül kiválasztotta a legszebb, turcsi orrú emsét, és már lelki szemei előtt látta is a sok kis rózsaszín malacot, melyekkel megajándékozza. Megitták az áldomást, és másnap nekiállt az ablak elkészítésének. Nem telt bele egy hét, és a mi ólunkban röfögött és szürcsölte a moslékot Kese. Szemmel láthatóan tetszett neki, hogy körülötte tüsténkedik, őt simogatja, vakargatja az egész család. A nevét is hamar megtanulta. Igen, nálunk nemcsak a kutyának, macskának volt neve, hanem a szemétdombon kukorékoló kakasnak, meg a tenyeres – talpas libának is. És mindegyik önérzetesen odasétált, ha a nevén szólították. Így aztán nálunk soha nem volt csirkevágás, vagy disznóölés, csak véletlen baleset. Az a szerencsétlen tyúk nekirepült a késnek és elvágta a torkát. Miska, a barna foltos bundájú bárány meg szüret előtt addig – addig ugrándozott a véletlenül arra járó hentes körül, míg bele nem állt a szügyébe a kés. Akkor aztán már nem volt mit tenni, meg kellett főznie őket nagyanyámnak.

No, de Kesét nem fenyegette ilyen veszély, hiszen belőle anyakocát akart nevelni nagyapám, ami azt jelentette, hogy éveken át ott röföghetett volna az akolban bántatlanul védelmezve, nevelgetve a malacait. Nagyanyám zsíros moslékkal, finom ételmaradékkal kedveskedett neki. Nagyapám lehozta a padlásról a legsötétebb zugokba elbújt tavalyi kukoricacsöveket, én meg átmentem a szomszédba és elkunyeráltam a Józsi bácsitól a Tarka tehénnek szánt marharépából a legszebb darabokat. Azzal kedveskedtem Kesének, a legújabb barátomnak, aki hálásan röfögött minden szelet répáért, és odatolta a füle tövét a kezem alá, hogy vakargassam. Amikor elfogyott a répa, a libáknak, kacsáknak szedett gaz közül válogattam ki a disznóparajt, azt nyújtogattam szálanként Kesének.

Azt hiszem, ezzel kezdődött a baj. Addig ugyanis szigorú rend uralkodott az udvarban. Minden állat tudta, hogy az eléjük szórt eleségből melyik az övé. Kit illet a kukorica, kit az ocsú, és senki se nyúljon Buksi kutya csontjához, mert abból nagy kergetőzés lesz. Ez eddig rendben is volna, de vajon kit illet a Kese vályúja mellé szórt szem, vagy a kacsák jussát képező disznóparaj? Magam se gondoltam ezt végig, amikor kedveskedve dobtam az örökké éhes, ínyencségekre vágyó süldő elé.

Eleinte elnéző röfögéssel fogadta a jóllakottan heverésző disznó, hogy a csirkék betolakodnak az ő külön bejáratú akoljába, és egymással versengve kapkodják föl a szanaszét szóródott kukoricaszemeket.

Még azt is elnézte nekik, hogy egyik – másik fölugrik a hátára, és ott keresi az elemózsiát. Aztán egyre bátrabbak lettek a baromfiak. Már akkor is bemerészkedtek a vályú mellé, amikor nagyanyám a moslékot öntötte bele. Ez a határtalan szemtelenség már kezdte idegesíteni az egyre inkább disznóvá serdőlő süldőt. Ha túl közelre mentek, mordult egyet, s odavágott az orrával. A csirke odébb rebbent, aztán újra kezdte az ostromot. Nyilván arra gondolt a maga tyúkeszével, hogy őt még a baromfiudvar ura, a Buksi is legföljebb megkergeti, de bántani nem szokta soha. Csak akkor lepődtek meg, amikor az egyiknek kitépte és mérgében megette a farktollát.

Látták ezt a lustán totyogó kacsák, és vérszemet kaptak tőle. Végtére is, ha a csirkék bemerészkednek a vályúhoz, ők miért ne próbálhatnák meg visszaszerezni legalább az akol deszkái mellé lehullott disznóparajt? Berepülni ugyan nem tudtak, de a fejük befért a lécek hézagai között. Buksi csak nézte, de nem értette, mi folyik itt. Olykor tanácstalanul rájuk is vakkantott egyet – egyet, aztán unottan odébb sétált, gondolván, hogy ezeknek ugyan ugathat…

Egy nap aztán megtörtént a tragédia. A csirkék túl bátrak lettek, Kese túlzottan ideges, így aztán nyitott pofával csapott közéjük és a fogai között maradt a jérce feje. A vér szaga megrészegítette és nekivadulva eredt a többi csirke után. Mire Buksi acsarogva odaugrott az akolhoz, már másik kettő is fej nélkül kapálózott a vályú mellett.

 

Másnap a kacsák következtek. Kese lesben állt az akol lécei mellett és vérben forgó szemekkel várta a támadást. Jöttek is az ostoba jószágok, s egymás után dugták be a fejüket a lécek között. A disznó meg sorban leharapta és péppé rágta, mielőtt még megmukkanhattak volna.

Nagyanyám a legszebb jércéit siratta, nagyapám a kacsasültet kérte számon a még mindig sunyin oldalazó disznón. Hiába hívta szépszóval, hiába szólította a nevén, a megzavarodott jószág csak topogott, idegesen lóbálta a fejét és rá se nézett a gazdájára. Bement hozzá az akolba, megpróbálta a füle tövét vakargatni, hátha megnyugszik, de nem. Behátrált az ólba, a szalmát kapálta, s fenyegetőn odavágott a lábához a fejével, mint ahogy a csirkéket riogatta.

– Látod – mondta az öreg a fejét csóválva nagyanyámnak – sose tudhatjuk kiben mi lakik, míg a természet, meg a helyzet ki nem hozza belőle. Láttam az anyját, megnéztem a testvéreit. Olyan szelídek, mint a kezes bárány. Azt hittem, a legjobb, legszelídebb koca lesz belőle. Csakhogy amelyik disznó megérzi a vér szagát, fölfalja a saját kölykeit is. Nincs más választásom, szólni kell a hentesnek, holnap vágja le. Pedig én olyan szép, hosszú életet szántam neki…