Ha a két politikus közül kellene választani, az orosz elnök fölényesen nyerne, ami az elmúlt évszázadban aligha lett volna elképzelhető, másrészt jelzi, hogy a globális média milyen sikeres volt az amerikai elnök „legyalulásában”.

A globális hatalmi rend konfliktusainak egyik meghatározó eleme az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország közötti kapcsolati rendszer. A jelenlegi helyzet akár biztató is lehetne, hisz most éppen mindkét államot olyan módfelett dinamikus személyiség vezeti, aki igen látványosan kívánja demonstrálni, hogy hazafiként saját országát akarja naggyá tenni, méghozzá úgy, hogy közben a világ minden más országával is kölcsönös előnyökön nyugvó békés együttműködésre törekszik. Ez az elég őszintének látszó törekvés az új amerikai elnök megválasztása után reménykeltő irányba látszott mozdítani a két nagyhatalom viszonyát.

Kiderült azonban, hogy míg Oroszországban a nemzetállam és a „birodalom” uralmi struktúrái között most már legalább egy évtizede fennálló teherbíró alku és egyezség továbbra is működik, mindez a „partnernél” egész másként alakul. Donald Trump elnök ugyanis a nemzetállam Amerikát akarta, akarja naggyá tenni (akár a „birodalmi” Amerika rovására), ám e törekvése nemcsak, hogy nem találkozik a „birodalmi” Amerika elképzeléseivel, de egyenesen szembe megy azzal.
Az Egyesült Államokban így egy kettős szerkezetű „hideg polgárháború” zajlik, egyrészt az egyre lepusztultabb, kifosztottabb és frusztráltabb amerikai nemzetállamon belül, illetve a nemzetállam (és az ezt képviselni akaró uralmi reprezentánsok, mint amilyen Trump is), valamint a birodalom között, vagy még inkább közte és a birodalom belső „kollaboránsai” között, amelyet az amerikai narratíva a mély állam kifejezéssel ír le.

A helyzet tehát ennél kaotikusabb már nem is lehetne, hisz a történelmi léptékkel mérve helyes stratégiai célokat követni kívánó amerikai elnök végzetes csapdában vergődik. A globális véleményhatalmi diktatúraként működtetett médiakomplexum meghatározó struktúrái pedig mindent igyekeznek megtenni azért, hogy a helyzet minél kaotikusabb maradjon, hogy a zavaros helyzetben eligazodni és helyes döntéseket hozni kívánó választópolgárok egyre reménytelenebb helyzetbe kerüljenek. Éppen ezért nagyon elgondolkodtató a Gallup közvélemény-kutató intézetnek az a nagyjából egy évvel ezelőtt készült felmérése, amely egy meglehetősen bizarr, e zavaros helyzetet még tovább bonyolítani képes kérdésre keresi a választ.

E kérdés pedig nem más, mint az, hogy, ha az ön országának vezetőjét két ember közül választhatná ki, és az egyik Donald Trump, a másik pedig Vlagyimir Putyin, akkor ön melyiküket választaná, úgy, hogy lehetséges válasz az is, hogy egyiküket sem. A felmérés globális eredménye nagyjából az, hogy a válaszadók fele egyiküket sem akarná, a másik fele viszont hatvan százalékban az orosz, és negyven százalékban az amerikai elnököt választaná. Az hogy a válaszadók fele egyiküket sem akarná, tehát, hogy elég nagy elutasítottsága van mindkettőjüknek, érthető, bár a globális médiahisztéria nyomán ennél akár sokkal nagyobb elutasítottság is elképzelhető lett volna.

Hogy a valamelyikükre mégis- csak szavazók között az orosz elnök fölényesen nyerne, ez azért elgondolkodtató, mert egyrészt ez az elmúlt évszázad során amerikai és orosz vezetők esetében aligha lett volna elképzelhető, másrészt azt is jelzi, hogy a globális médiahatalmi komplexum milyen hihetetlenül sikeres volt az amerikai elnök „legyalulásában”. A két „anyaországban” persze a papírforma szerinti eredmény született.

Az amerikai válaszadók négy százaléka választaná Putyint, és harminchét százaléka Trump elnököt, ám az ötvennégy százalékuk egyiküket sem. Ugyanez Oroszországban fordított arányt mutat, méghozzá nem is akárhogy. Az oroszoknak ugyanis mindössze egy százaléka szavazna Trumpra, de nyolcvan százalék Putyinra, és a mindkettőjüket elutasítók aránya mindössze tizenhárom százalék volt. Az Európai Unióban magas (hatvan százalék körüli) mindkét jelöltet elutasító válasz mellett, Putyin nagyjából kétszer annyi szavazatot kapott, mint Donald Trump.

Talán nem meglepő, hogy az Európai Unión belül a lengyelek adták az orosz elnököt leginkább elutasító választ, az amerikaiak négy százalékával szemben Lengyelországban Putyin mindössze kettő százalékot kapna, és pontosan ugyanannyit nyerne el Donald Trump, mint Amerikában, vagyis harminchét százalékot, így a mindkettejüket elutasítók aránya is nagyobb itt, mint Amerikában. Mexikó is elég egyértelműen voksolt, ott Trump hét százalékot kapott, viszont Putyin ötvenhármat. Putyin elfogadottsága egyébként Latin-Amerikában a legmagasabb a földrészek közül, általában pedig sokkal magasabb, mint Trump elnöké.

Lengyelország és Mexikó eredménye jelzi a legdrámaibb módon, hogy a döntések elsősorban érzelmi, indulati alapon születnek, és benne a múltbeli, jelenbeli vélt vagy valós sérelmek egész rendszere örvénylik. Ez tükröződik abban is, hogy a mindkét jelöltet elutasítók aránya a Közel-Keleten a legmagasabb, megközelíti a hetven százalékot, de itt is Putyin kapott több szavazatot.

Ha valahol, hát éppen a Közel-Keleten születnek leginkább zsigeri indulatból a döntések, de bizonyos jelek arra utalnak, hogy az egész világ errefelé halad. A Gallup felmérése tehát azt igazolja vissza, hogy nincs jó döntés, hogy legfeljebb a kisebbik rossz a választható opció, és hogy nincs olyan elbeszélési mód, amely esélyt adna az egyre frusztráltabb többségnek arra, hogy átgondolt döntések nyomán összehangolt cselekvések tegyék a világot akárcsak egy kicsit is emberségesebbé.

A G20 csúcstalálkozón azonban a két elnök cinkos egymásra kacsintása mintha azt jelezné, hogy mindketten tudatában is vannak mindennek. Halvány reménysugárként talán ez sem csekélység ma.

Bogár László - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>