Egy idős, nyolcvannégy éves katolikus pap, egy agg Isten szolgája, igen, éppen így, két értelemben, egy elaggott Istené egy elaggott szolga.

Az agg, reszketeg, tehetetlen Európa közepén. Az egykor büszke Franciaországban, a még büszkébb Normandiában. Egykor Vilmos vezette a normannokat az angolok ellen a hastingsi csatamezőn. Aztán persze jött Oroszlánszívű Richárd, aki megvívta Akkót, és jött a legendás Robin Hood is, a sherwoodi erdő királya, és túl voltunk már addigra a poitiers-i csatán, ahol Martell Károly kiverte a mórokat, a szaracénokat, a bagdadi kalifátus hódító arabjait, a rettenetes berbereket és Észak-Afrika fekete szörnyeit, a kifosztásunkra, leigázásunkra, elpusztításunkra érkező muszlim hordákat Európából. S persze volt idő, amikor II. András magyar király is sereget vezetett a Szentföldre, és a margati vár johannita lovagjai-nak a szalacsi sóbányák egyévi jövedelmét adományozta, hogy aztán szárazföldön hozza haza seregét, keresztül az asszaszinok földjén.

Mindez régen volt.

Elaggott azóta Európa, elaggott a kereszténység, elaggottak a papjai, és megérkeztek az elaggott földre az új asszaszinok.

Itt vannak az asszaszinok, özönlenek földünkre, menekültnek álcázzák magukat, ha kell, vinnyognak, sírnak, sajnáltatják magukat, éhségsztrájkolnak a határunkon, leragasztják a szájukat, segítőik, elmebeteg emberjogi szekták ön- és közveszélyes tagjai által kitalált jelszavakat írnak a testükre, koszlott kartondobozaikra, s ha bejutnak Európába, akkor baltát ragadnak, és nekünk esnek a vonaton. Más asszaszinok nem jönnek, hanem itt vannak. Itt születtek, velünk nőttek fel, iskoláinkba jártak, s az elaggott Európa óvta őket, vigyázott rájuk, többletjogokat adott nekik, az elaggott, elhülyült Európa attól reszketett mindig, nehogy valamivel megsértse őket, az érzékenységüket, a másságukat, a hitüket, s akkor ezek egy szép napon közénk hajtottak a kamionjukkal, ránk robbantották a koncerttermeket, a reptéri várókat, az utcákat, a kávézókat, bozótvágó késsel esnek nekünk, megerőszakolják asszonyainkat, leányainkat, de a fiainkat is az uszodákban és a strandokon, és mi ahelyett, hogy minden erőszaktevőt felkoncolnánk ott, a helyszínen, mi inkább ügyes kis piktogramokat ragasztunk ki uszodáink és strandjaink falaira, amelyek jól érthető vizualitással azt magyarázzák, hogy mifelénk nem szokás megerőszakolni az asszonyokat, leányokat és kisfiúkat.

Mintha ezek nem tudnák.

Tudják. Hiszen itt élnek velünk, itt születtek, a mi iskoláinkba jártak. Ha pedig most érkező, magukat menekültnek álcázó asszaszinok, akkor is mindent tudnak mirólunk, a világunkról, hiszen biztos kézzel kezelik korunk pestisét, a „közösségi médiát”, kezelték már odahaza is, beletemetkeztek okostelefonjaikba és felkészültek jól a nyugati világból.

Tudnak ezek mindent rólunk, és leginkább azt tudják, hogy megerőszakolhatók vagyunk. Ezért jönnek. Nem akarnak ezek beilleszkedni, integrálódni még kevésbé, nem akarnak dolgozni, és eszük ágában sincs betartani a törvényeinket. Gyűlölik a törvényeinket, gyűlölik a világunkat, gyűlölik a vallásunkat (ami lassan nincs is), és gyűlölnek bennünket. Oriana Fallacinak ebben is igaza volt, ő már közel két évtizede megírta mindezt:

„Nincs ínyemre, hogy azt kell mondanom, Trója ég, hogy Európa immár az iszlám egyik felségterülete, sőt gyarmata, és hogy Olaszország ennek a felségterületnek a helyőrsége, ennek a gyarmatnak az erődítménye. Azzal, hogy ezt mondom, mintegy beismerem, hogy a Kasszandrák valóban a falnak beszélnek, hogy a fájdalomkiáltásaik ellenére a vakok vakok, a süketek süketek maradnak, az eszméletre ébredők ismét álomba merülnek. De az igazság akkor is ez. A Gibraltári-szorostól a Soroy fjordokig, Dover sziklapartjaitól Lampedusa homokos tengerpartjáig, Volgográd sztyeppéitől a Loire-völgyéig és Toszkána dombjaiig tűzvész tombol. Minden egyes városunkban létezik már egy másik város. Egy törvényen kívüli város, mint amit a palesztinok hoztak létre Bejrútban a hetvenes években, államot építve az államban, kormányzatot a kormányzaton belül. Egy muzulmán várost, egy Korán által kormányzott várost. Az iszlám terjeszkedés első állomásaként. Ezt a terjeszkedést soha senkinek nem sikerült még felülmúlnia. Senkinek. Még Nagy Kürosz perzsáinak sem. Nagy Sándor makedónjainak sem. Julius Caesar rómaijainak sem. Napóleon franciáinak sem. Mert ez az egyetlen művészet, amelyben Allah fiai mindig is jeleskedtek, a megszállás, hódítás, leigázás művészete. A leginkább áhított prédájuk mindig is Európa volt, a keresztény világ. Vegyük észre: Európa jelenlegi elözönlése nem más, mint ennek a terjeszkedésnek egy másik arca. Ugyanaz a birodalmi látásmód, ugyanaz a gyarmatosítás. Csak álnokabb. Alattomosabb. Mert most nem mai Kara Musztafák és Lala Musztafák és Ali pasák és Nagy Szulejmánok és janicsárok jellemzik. Vagyis nem csak Bin Ladenek, Szaddám Huszeinek, Arafatok, al-Zarkavik, Jaszin sejkek és terroristák, akik felhőkarcolókkal vagy autóbuszokkal együtt repítenek minket a levegőbe.

Leginkább és elsősorban bevándorlók, akik betelepszenek a házainkba. Anélkül, hogy bármi tiszteletet mutatnának a törvényeinkkel szemben, ránk kényszerítik saját törvényeiket, szokásaikat, istenüket.

Mit gondolsz, hányan élnek közülük az európai kontinensen, azaz azon a részen, amely az Atlanti-óceán partvidékétől az Urál hegyvonulatáig húzódik? Körülbelül ötvenhárommillióan… Mindenhol szemlátomást gyarapodnak. És nemcsak azért, mert az invázió rendületlenül zajlik, hanem azért is, mert a muzulmánok alkotják a világ legtermékenyebb etnikai és vallási csoportját. Amihez hozzátartozik a poligámia pártolása, valamint az a tény, hogy a nőkben a Korán mindenekelőtt az anyaméhet látja.”

(Folytatjuk)

Bayer Zsolt - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>