Nemrég az egyik, magát változatlanul konzervatívnak definiáló országos terjesztésű napilapunkban beszélgetés jelent meg Surányi Györggyel, aki a Magyar Nemzeti Bank elnöki tisztét korábban kétszer is betöltötte. Kérdést kapott egyebek mellett a második elnöksége (1995-2001) alatt, 1996 végén végrehajtott és talányosan adósságcsere elnevezéssel illetett mintegy húszmilliárd dollár értékű műveletről is. (Erről korábban ugyanez a lap bő tájékoztatást kapott Surányiéktól homlokegyenest eltérő magyarázattal, ami alkalmat adott volna kontrollkérdésekre.) Surányi válasza viszont ugyancsak lakonikusra sikeredett. Szerinte nem történt más, mint hogy az állam az egyik zsebéből a másikba tette át az adósságát, amikor az államkassza átvett az MNB-től húszmilliárd dollárnyi, devizában fennálló adósságot, hiszen az MNB az állam tulajdona, így annak az adóssága is állami adósság. Kár, hogy az állam ebben az esetben hasonlóan járt, mint a barátnőjét teherbe ejtő fiatalember, aki csak akkor értesült a jövevényről, amikor már nem volt mit tenni, maradt a nősülés vagy fizetés évtizedekig, mint alternatíva.

Surányi okfejtése szerint pedig azért illik ezt a veretes tranzakciót adósságcserének nevezni, mert a devizaadósság átvételéért cserében az MNB törölte az évtizedekig vonal alatt szerepeltetett állományt. (Vonal alatt? Ez miféle könyvelés, vagy inkább könyvhamisítás?) Ezt a mérlegben nem szereplő állományt a rendszerváltás után egy huszárvágással nullaszázalékos kamatozású, később pozitív, emelkedő százalékkal kamatoztatott állományt az MNB kettős könyvelésű számlarendjébe hirtelen beemelték, és a magyar államnak az MNB-vel szembeni „adósságává nemesítették”. Surányi szerint nincs itt semmi probléma, főként annak tükrében, hogy erről az akkor kétharmados balliberális parlamenti többség néhány ellenszavazattal ugyan, de törvényt is alkotott.

Az egyik ellenzéki párt szakértőjeként szerettem volna az állampénzügyek avatott ellenőreit, az Állami Számvevőszék vezetőit is meghallgatni, és a törekvésem sikerrel is járt.

A jegybank és az állam között végrehajtott műveletet, ahogy akkor is, úgy ma is – csereüzlet helyett – az MNB évtizedek alatt felhalmozott veszteségei eltüntetésének, illetve a magyar költségvetés, az adófizetők ellen végrehajtott pénzügyi merényletnek tartom, s nem a felek közötti egyenértékű cserének tekintem. Az ÁSZ-elnöki poszt betöltetlen volt, ezért a két, hivatalban lévő alelnök jött el a meghallgatásra. A kérdésre, hogy az MNB által a saját nevében felvett és most lazán államadósságnak minősített devizát annak idején devizában az MNB átutalta-e az államkasszának, a két vezetőnek nem volt értékelhető válasza. Ezt nem ellenőrizték – mondták.

Surányi az interjúban arra panaszkodott, hogy az állam miatt kényszerből felvett devizahitelek a sorozatos forintleértékelések miatt halmozták az MNB könyveiben a leértékelési veszteségeket. Ebből a kijelentésből ugyanis logikusan következik, hogy az ellenértékeket devizában le is szurkolta az MNB az államkasszának, miközben az adósság az MNB nyakán maradt. Ebben az esetben helyénvaló lett volna Surányi sajnálkozása.

De semminemű ilyen ellenőrzésre a parlamenttől nem kaptak megbízást – mondták egybehangzóan a hivatalban lévő alelnökök. Senkit nem érdekelt tehát a törvényhozók közül, hogy az MNB által saját nevében felvett pénzeknek mi lett a sorsa, mire mentek el ezek az irdatlan összegek. A parlament csukott szemmel vett át húszmilliárd dollárnyi új államadósságot. A korábban, 1995–96-ban lezajlott kereskedelmi banki konszolidációban, ugyancsak Surányi elnöksége alatt, az államkasszára úgy zúdult ötmilliárd dollárnyi új adósság, hogy ekkor még semminemű parlamenti tárgyalásra és főként szavazásra és törvényalkotásra nem került sor.

Megadták-e ezután a „tranzakcióhoz” a számvevőszéki ellenjegyzést – kérdeztem tovább. (Ezt ketten együtt adhatták volna elnök hiányában.) Egyikük kijelentette, hogy semmiféle ellenjegyzést nem adott. A másik azt mondta, hogy ő törvényességi ellenjegyzést adott, ami az ő olvasatában annyit tett: mivel a parlament erről az ügyről törvényt alkotott, akkor ez a művelet törvényes. Megjegyzem, hogy ezek az eljárások a mai napig nem hagynak hidegen. Ezek nélkül, beleértve az eltelt két évtized alatt felhalmozott kamatokat, ma vidáman messze a maastrichti hatvan százaléknál sokkal alacsonyabb szinten állhatna az adósságunk, és a hitelminősítők kénytelenek lennének ránk pazarolni többszörös „A” minősítésüket.

A dolog azért sem hagy nyugodni, mert már a rendszerváltás előtt (1978-ban) minden akkori számviteli bűvészmutatvány ellenére is eltitkolhatatlan mértékű devizaárfolyam-veszteségek miatt, az akkori pénzügyminiszter is kérdezősködött. Választ nem kapott, viszont a helyéről gyorsan elmozdították, akkori szlogennel élve: felfelé buktatták. Válasz helyett 1979 júliusában jött az első kijózanító áremelési hullám a „többet fogyasztottunk, mint amit megtermeltünk” szlogen jegyében. (És még hányszor azóta!) Joggal volt elvárható, hogy a rendszerváltás szinte azzal kezdődjön, hogy az MNB ügyeit – egyébként Surányi első elnöksége idején – rendbe teszik. Nem ez történt, az egyre növekvő veszteségballasztot kétharmados balliberális asszisztálással törvényi erővel eltüntetve vonszolták egészen 1997-ig.

Végezetül néhány kérdést feltennék azok közül, amiket az interjút készítő napilap is feltehetett volna Surányinak – hiszen birtokában volt a homlok­egyenest ellenkező okfejtéseknek –, de valami ok miatt mégsem tette.

– Készült-e valaha összeállítás az MNB-ben végzett devizaműveletek eredményéről?

– Milyen eredménnyel zárultak az MNB külföldi bankvállalkozásai? Miért kellett őket jogutód nélkül a piacról kivezetni, ahelyett, hogy a licenceket jó pénzért eladták volna ?

– Milyen veszteséggel zárt a CW Bank felszámolása, és ki állta a veszteségeket?

– Nem tekinthető-e a legkirívóbb összeférhetetlenségnek, ha a jegybank vezető munkatársai egyszerre a jegybank és kereskedelmi bankok közös vállalkozásaiban is vezető tisztségviselői posztokat töltenek be?

– Készült-e kimutatás arról, hogy az MNB-ből kivált későbbi kereskedelmi bankok – a publikált helyett – milyen valós mérlegállapottal indultak útjukra?

Csupán néhány kérdés, ami a sajátos adósságcsere valós tartalmának megértéséhez közelebb vihetne, mielőtt az is végleg a nagy magyar sorsrontó tabuleltár részévé válna.

Boros Imre – ]]>www.magyarhirlap.hu]]>