Tavaly az óra hirtelen éjfél előtt három percre ugrott, akárcsak 1984-ben, az európai rakétaválság idején. A közlöny a klímaváltozás egyre súlyosabb következményeivel, valamint az Egyesült Államok és Oroszország közötti feszültség kiéleződésével indokolja ezt a fejleményt, annak nyomán, hogy a két szuperhatalom folyamatosan modernizálja atomarzenálját. (It is 3 minutes to midnight, thebulletin.org, 2015. január 22.)

Tény, hogy a világ geopolitikai helyzete sokkal feszültebb lett az elmúlt évben, és az egyszerűség kedvéért az apokalipszis négy lovasával jelenleg a globális felmelegedés, az amerikanizált Nyugat, a BRICS-csoport és az iszlám dzsihadizmus azonosítható. A globális felmelegedés mindnyájunkat egyformán fenyeget, és az egész emberiség felelős érte, de valójában senki sem akarja meghozni a szükséges áldozatot fogyasztási szintje és életmódja tekintetében. A következmények beláthatatlanok. A 2008-as válság megrendítette a nyugati blokk helyzetét a BRICS-csoport (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrikai Köztársaság) impozáns emelkedésével szemben. Az Egyesült Államok és a dollár hegemóniáját különösen az ország kolosszális eladósodása és gazdaságának súlyos szerkezeti torzulásai veszélyeztetik. Ennek következtében teljesen természetes, hogy Kína és Oroszország be akarja tölteni azt a helyet, amely gazdaságilag, katonailag és geopolitikaialag megilleti őket. Ahogyan azt Carter egykori nemzetbiztonsági tanácsadója és Obama mentora, Zbignew Brzezinski már 1997-ben megírta A nagy sakktábla című könyvében, az Európai Unió, Oroszország és Kína közeledése végzetes lenne az amerikaiak számára. Ebből a jövőbeli eurázsiai hármas szövetségből (az amerikai stratégák rémálma!) Európa ugyan jelenleg még kimarad, de vitális gazdasági-politikai-stratégiai érdekei hosszú távon mindenképpen arra fogják késztetni, hogy végül elfoglalja benne természetes helyét a szövetség harmadik komponenseként.

Különösen a 2008-as nagy válság tanulságainak nyomán, amelynek kirobbanása alapjaiban ingatta meg a második világháború után fokozatosan egyeduralomra törekvő angol–amerikai (pontosabban City & Wall Street) ihletésű laissez-faire gazdaságfilozófia (piaci fundamentalizmus) és ennek végső stádiumaként az 1989-es washingtoni konszenzus révén globálissá vált neoliberalizmus mindenhatóságába és felülmúlhatatlanságába vetett optimista hitet. Kezdetben úgy tűnt, hogy a jelzáloghitel-válság eredetében és középpontjában lévő fejlett nyugati országok még akár súlyos rendszerellenes lázadásokkal is szembesülhetnek, de aztán a parlamentáris demokráciák hét évtizeden át csiszolt soft-totalitárius önvédelmi és elhárító mechanizmusa – szájkosártörvények, látszatellenzék brancsbeliekből, csaknem általános médiakontroll, a munkanélküliségtől és a kirekesztéstől való félelemre apellálás, a nyugati társadalmakban egyre erősebb nihilista-hedonista tendenciák mesterséges fokozása a szintén Brzezinski által ajánlott „tittytainment” (az emberek fizikai és pszichikai módszerekkel való „cumiztatása”) révén stb. – viszonylag könnyedén és gyorsan semlegesíteni tudta a sátortáboros utcai politizálással próbálkozó és a köztereket ideig-óráig megszállva tartó ún. Occupy-megmozdulásokat.

A 2008-as pénzügyi rendszerválság azonban egy állandó örvény marad, amely körül egyre kábultabban keringenek a világ gazdaságai, amíg egyiket a másik után el nem nyeli az eladósodás feneketlen mélysége. A globális fináncoligarchia egy pillanatra az alapjaiban ingott meg, az összeomlástól rettegve: a bukáshoz túl nagy (too big to fail) bankok „megrohadt” kintlévőségektől átlyuggatott kamumérlegekkel operálnak, a spekulatív származékos termékek (derivatívák) árnyék-pénzrendszerébe (shadow finance system) rejtett adósságaikról nem is beszélve. Az USA elárasztotta a világot papírdollárral, az egész világ ráharapott és benyelte, hogy ne merüljön alá, hogy késleltesse a számlafizetés pillanatát, és hogy (ideig-óráig) palástolja a probléma valódi nagyságát.

Ez az ex nihilo létrehozott dollártömeg hizlalta fel 1995-1996 óta a BRICS-országok, az olajtermelők és Németország fizetési mérlegét, és noha az euróövezet hosszú időn át fékezni akarta ezt a monetáris áradatot, London és New York összehangolt offenzívájának végül nem volt képes ellenállni. Az euró elleni háború azzal végződött 2011-ben, hogy az angol–amerikai fináncoligarchia „ejtőernyőseként” a Goldman Sachstól Mario Draghi került az Európai Központi Bank élére, amely ettől kezdve szakított a germán banki ortodoxiával, és pénzügyi támogatásban részesíti a bankokat, amelyek ennek köszönhetően részben meg tudták tisztítani a mérlegeiket. Így ideiglenesen betömték ugyan a bankokon tátongó hasadékokat, de csak még jobban aláásták a nemzetközi pénzrendszer alapjait, olyannyira, hogy az egész építmény a menthetetlen összeomlást kockáztatja a következő megrázkódtatásnál.

Mivel a súlyos gazdasági, társadalmi és pénzügyi nehézségekkel küszködő USA törékennyé vált a BRICS-országokhoz, különösen Kínához és Oroszországhoz képest, de Németországhoz és a Perzsa-öböl államaihoz viszonyítva is, az euró elleni háborúnak meg kell fékeznie Európát, meg kell szilárdítania Amerika pénzügyi hatalmát és meg kell akadályoznia Németország megerősödését. Túl azon, hogy a spekulánsok számára nagyon kedvező profitlehetőségeket teremtett, az euró elleni háború elősegítette a BRICS-országokban elhelyezett nyugati tőke tömeges kivonását, így pénzügyi nehézségeket okozott nekik, és gyöngítette az exportkapacitásukat. Nem lehet kétséges, hogy a fő veszélyt Kína és Oroszország jelenti az USA hegemóniájára nézve: az előbbi rohamosan fejlődő gazdasága és jövőbeli katonai potenciálja, az utóbbi jelenlegi katonai ereje és jövőbeli gazdasági potenciálja miatt.

(Folytatjuk)

Gazdg István -]]> www.demokrata.hu]]>