A  győzelmet az szerzi meg, akiről a nyilvánosság elhiszi, hogy igaza van,  jogos a követelése.

Nem, nem a törvénykönyvek szerint jogos, hiszen ügyvédek azért vannak, hogy a törvényeket szétcincálják, bebizonyítsák mindenről az ellenkezőjét, s később tévéműsorokban sztárvendégként főzőcskézzenek.

Itt az ember belső igazságérzetéről van szó, s nyilvánvaló, hogy egy magányos, de cseppet sem feddhetetlen jellemű ember sikeresebb lehet a szívekért vívott csatában, mint a világ legnagyobb katonai hatalma.

Julian Assange, bár egy nagykövetség vendége-rabja, mégsem lesz Mindszenty belőle. Assange tipikusan XXI. századi hős. Cinikus, pénzéhes és hatalomvágyó, aki ugyanakkor szembeszáll az információs monopóliumot birtokló óriásokkal. Minden törvényt áthágva kiadja az amerikai diplomáciai levelezést, mivel egy cseppet sem érdekli, hogy ez milyen következményekkel jár az amerikai biztonságra nézve. Ezt senki sem tudja persze, Amerika sem, az egy évtizede zajló fenyegetettségi mánia, a minden sarkon al-kaidás alvó ügynököket látó újmccarthysta paranoia megölte a rendszer hatékonyságát. Ma az amerikai védelmi hálózat óriási, gyanakvó, pénzzel alaposan kitömött. Emellett roppantul bosszúálló.

Assange pedig megcsinálja a szerencséjét egy világméretű botrány segítségével. A WikiLeaks számláinak befagyasztása nem csak azért volt fájó, mert nem folytathatja a legtöbbször unalmas, semmi különleges szenzációval nem bíró iratok felfedését, hanem mert véget ér az aranyélet a világpolgár ausztrál számára. A mindig semleges és mindig hűvös svédek persze rájönnek, hogy Julian király esetleg meg nem engedett romantikus kalandba keveredett ott fönn, északon, amelynek megtörténtét bizonyítani ugyanúgy lehetetlen, mint az ellenkezőjét, hacsak nincsenek tanúk vagy filmfelvétel. Márpedig ilyen helyzetekben általában nincs sem egyik, sem másik. Assange ezért berohan az ecuadori követségre, és politikai menedékjogot kér, s természetesen kap.

Ausztrália alapvetően működő ország, most szövetségesei miatt mégsem tudja megvédeni állampolgárát. Az a helyzet állt elő, hogy egy nyugati kultúrkörből származó, demokratikus-anarchista gondolkodású, fehér bőrű férfi a nyugatiak elől menekül. Kiábrándító látni, hogy a britek mindent megtesznek az új típusú médiasztár előkerítésére, akár még a nagykövetségre is behatolnának, sutba vágva minden törvényt és szokást, egyszerűen azért, mert ezt a tengerentúlról kérik tőlük. Nagyon fontos ez a szövetség, egy vérből valók ők, de azért Assange mégsem brit iratokat fedett föl, így a nagy buzgólkodás roppantul visszatetsző.

Ecuador mellett biztosan befogadta volna Venezuela vagy Kuba is, de talán Észak-Koreával is meg lehetett volna próbálkozni. Assange tényleg veszélyben van, tényleg nem elképzelhetetlen, hogy egy nap fehér neoncsövekkel teli szobában találja magát, szemben három öltönyössel, valahol Amerikában. Miért is? Hogy elnyerje méltó büntetését? Hogy kiderüljön, miért is szórta ki a világhálóra a leveleket? Mert Assange-nak van egy nagy aduja. Az, hogy érinthetetlen. Bűne az emberek szemében nagyjából egy bolti lopással egyenértékű, kicsit romantikus is, a kémkedős filmeknek köszönhetően egyáltalán nem egyértelműen elítélendő. Nyilván nagyon-nagyon veszélyes is lehetne a WikiLeaks működése, ha az amerikai hírszerző- és hadigépezet nem volna önmagában roppantul kiszámíthatatlan és gyilkos természetű.

Amíg azonban így van, Julian királynak mindig igaza lesz, akkor is, ha látszik, koronája csak egy ananász csutkája.

mno.hu  - Sitkei Levente