Ráadásul a német politikai vezetés is csak részben ismeri a hivatalos álláspont mögötti valós indokokat. Miközben Angela Merkel és az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker is üdvözítőnek tartja a bevándorlást, velük ellentétben a bajor miniszterelnök és más vezetők a jelenleginél sokkal kisebb mértékben tartják elviselhetőnek, ha tisztán politikai okokból nem is tudják megakadályozni. A valós bevándoroltatási cél csak egy limitált kör előtt ismert. A szilveszteri, a migránsok által elkövetett molesztálások után – amelyekről a német média, Ulfkottét igazoló módon, csaknem egy hétig hallgatott - a Kölnben zajló demonstrációk résztvevői elítélik ugyan a történteket, de utcára vonultak azok is, akik még ma is a Willkommenskultur, azaz a befogadási kultúra hívei. Ilyesmi hazánkban képernyőképes méretekben aligha fordulhatna elő, ezt jelzi a bevándoroltatás ellen rohamosan gyűlő, milliós számú aláírástömeg, és befogadáspárti aláíróív nem is létezik.

A német és a hazai hozzáállás közötti különbség lényegét a demográfiai helyzet markáns eltéréseiben látom. Mindenekelőtt a népesség átlagéletkorát említeném. A németek – a legutolsó elérhető adatok szerint – átlagban 46,1 évesek, szemben a mi 41,1-es átlagéletkorunkkal. A miénk is elöregedő társadalom, de mégis öt évvel fiatalabb a németnél. Ez jelentős különbség. A német népesség kormegoszlása (korfa) szerint a ma negyvenöt és ötvenöt év közötti életkorban lévők képezik a legnépesebb korcsoportot. Tartalmas, minőségi életet éltek eddig, minimális halandósággal, és mintegy tizennégymilliónyian vannak jelenleg. Ők már a német jólétbe születtek bele 1960 és 1970 között. A családoknak rendezett otthonuk és jó jövedelmük volt. A hatvanas-hetvenes években úgy tűnt, hogy a katasztrofális háborús népveszteséget Németországnak is sikerül majd pótolnia.

Ez az a nemzedék, amelynek szép létszáma bizonyára összefügg az 1952-ben indított és fokozatosan kibontakozó, államilag irányított lakásépítési kedvezményekkel táplált (Bauspar modell) gazdasági növekedéssel és jóléttel. Ez a társadalom mai, alkotó gerincét képviselő, és a közbeszédre is hatással lévő népréteg azonban pánikban van. Könnyen rájött ugyanis, hogy az őt húsz év múlva a munkaerőpiacon váltó (ma nulla–kilencéves) generáció – amely az ő lélekszámának a felét (6,2 millió) sem teszi ki –, sehogy sem lesz képes a nyugellátását biztosítani.

Sokan vannak köztük, akiknek Angela Merkel befogadáspárti retorikája elfogadható, sőt üdvözölendő. Ráadásul ha a népszaporulat ugrásszerűen meg is emelkedne, akkor sem tudnának csodát művelni. A húsz és harminckilenc év közötti német nők részaránya sem éri el a női népességen belül a tizenkét százalékot. Így tehát a gyermekvállalási kedv alacsony szintje és a szülőképes nők alacsony száma is további, fiatalabb rétegeket hajthat a bevándorlást támogatók táborába. Annak ellenére, hogy nálunk sem fényes a demográfiai helyzet, a 41,1 éves korátlaggal nem lógunk ki az átlagos európai tendenciákból.

Demográfiai politikánk kialakításához érdemes a németek hatvanas-hetvenes évek példájából – és az azt megelőző gyakorlatból – kiindulni.

A németek az első világháborúban 6,2, a másodikban pedig 13,6 millió férfit veszítettek el. Mi viszont 1981 óta éljük meg a világháborús méretű emberveszteségeket. (Több mint hétszázezer főt vesztettünk ahelyett, hogy egymillióval gyarapodtunk volna, és lennénk ma már mintegy tizenkétmillióan.) Szerencsére nem nemzőképes férfiakból van a hiány, hanem újszülöttekből. A háború után Németországban a deprimált lelkiállapotból a társadalom azáltal kelt ismét életre és kezdte el a reprodukciós folyamatot, hogy biztos jövőt láthatott maga előtt. Dinamikusan nőttek a jövedelmek, és szaporodtak a kulturált otthonok. Újra volt értelme az életnek, nem kellett feltenni a kérdést, hogy milyen világra szülessenek a gyermekek. Ráadásul a németek addigra már jórészt megszabadultak a háború lelkileg nyomasztó terheitől is azzal, hogy befogadták őket a nyugati szövetségi rendszerbe.

Lelkiekben hazánk hasonló állapotban van ma. Gondolkodó ember már nem veszi komolyan azt az évtizedekig sulykolt mantrát, miszerint bűnös, antiszemita nép volnánk, sőt átlát az unió egyes illetékesei által alkalmazott kettős mércén is. A fiatalok körében szerencsére végig töretlen volt és ma is az a több gyermek vállalásának vágya. Ehhez még a biológiai alapok is számottevően jobbak, mint Németországban.

Ott a szülőképes női korosztályok a női népesség 11,9 százalékát, míg nálunk 14,2 százalékát képviselik.

Ott a nők nem kívánnak gyermeket szülni a jólét ellenére, nálunk a szüléseknek a vágyaknál kisebb számát éppen a jólét hiányával indokolják. A családok támogatása és a gyermekvállalásra ösztönző kormányzati intézkedések a huszonnegyedik órában érkeztek. Különös tekintettel az otthonteremtési támogatásokra. A hazai jövedelmeket növelő gazdaságpolitika és a családosok otthonteremtését célzó intézkedések is fontosak, de nem elhanyagolható az sem, hogy a világpiac végre nemcsak nehezíteni, de könnyíteni is tud a gazdaságon. Alapvetően az olcsóbbá váló és jórészt importból származó energiahordozók révén.

Néhány további intézkedésre még szükség lenne. Ilyen a gyermeket tudatosan nem vállalók adóterheinek bevezetése, vagy az eddig sikerrel adófizető állampolgárokat nevelő nyugdíjasok premizálása. Tekintettel arra, hogy a demográfiai helyzetben tartós változásokat csak évtizedek alatt lehet elérni, szükség van népességpolitikai sarkalatos törvénycsomag, egy gazdaságbarát New Deal elfogadására is, hogy idejekorán elejét vegyük a későbbi kormányok esetleges, az ellenkező irányba ható intézkedéseiből adódó negatív hatásoknak.

Boros Imre -]]> www.magyarhirlap.hu]]>