Úgy fest azonban, hogy Jucinak nehéz a kedvére tenni, mert legújabb nyilatkozatából kiderült (Magyar Narancs), hogy nem tetszik neki e rendszer. Ezek után a franc tudja, miért?

Állítása szerint ő, mint szabadúszó, nem tud betagozódni sehová, nem tud mindenhez mindennap jó arcot vágni. Anno a Kádár-rendszerrel mindenesetre elnézőbb volt. Ahogy fogalmaz: „Vannak korszakok, amikor be kell nyalnunk valakinek. Én nem nyalok be szívesen.” Az nem világos, hogy az 1986-ban megkapott Jászai Mari-díj, vagy a Horn Gyula utolsó kormányfői évében neki ítélt Érdemes művészi állami kitüntetés a nem szívesen vállalt, mondhatni vonakodva történt benyalás eredménye-e vagy a színészi teljesítményé? Mindenesetre érdekes, hogy napjainkban is az egyik Vígszínházban eljátszott darabját emlegeti szíve csücskeként, a Sirályt, amely végül bukással végződött.

Mindegy, ez legyen Hernádi Juci baja.

Mint ahogy az is, hogy lelke mélyén napjainkban is azzal babrál, ha a jelenlegi kultúrpolitika állami díjat ajánlana fel neki, akkor elfogadná-e vagy sem. Tömör válasz. Nem. Szó szerint: „És amikor erre gondoltam, rám tört a szégyenérzet, mert amikor Blaskó Péter nem vette át Gyurcsánytól a Kossuth-díjat, úgy éreztem, nincs igaza. Amikor eljátszottam a gondolattal, hogy én most ebben a rendszerben átvenném-e, és arra jutottam, hogy nem – nem mintha ez a veszély fenyegetne –, szóval, akkor úgy gondoltam, felhívom Blaskót és megmondom neki, hogy figyelj, Blaskó, neked igazad volt, van ilyen helyzet. Azt hiszem, most nem lehet állami díjat elfogadni. Nekem nem lehet.”

Vajon miért érezhette Hernádi Judit, hogy a Kádár-rendszerben „be kellett nyalni” és miért nyalt be? S vajon miért frusztrálja, hogy a mai világban – amelyet sötét rosszindulattal és teljesen megalapozatlanul gyakran hasonlítanak a kádári diktatúra évtizedeihez – nem kell ugyanezt megtenni?

Csak nem az a felismerés, hogy akkoriban ha valaki nem parírozott a rendszernek, akkor simán elveszthette az állását, egzisztenciáját s mehetett, amerre látott, ma pedig szó sincs erről! Miért van az, hogy ma büszkén vállalja nagyszájúságát, ha tetszik migránspártiságát? Miért van az, hogy bátran kijelenti, „most nem lehet állami díjat elfogadni. Nekem nem lehet”? Csak nem azért, mert tudja, hogy ettől a haja szála sem görbül meg? Hogy ilyen, az antivilágban rendszerellenesnek minősített kijelentése után is nyugodt lehet, mert nem kell számítania semmiféle retorzióra? Hogy ettől függetlenül ott dolgozik és annyit, amennyit az ereje és a tehetsége engedi? Mert Hernádi mindennapjai példázzák legjobban, hogy szabad, demokratikus országban él és ahol a vélemény és sajtószabadság nagyon is virágzik.

Azért ez a „most” megjegyzés kissé zavaró. Különösen annak fényében, amit zsidó származásáról mondott. „Azt gondolom magamról, és nemcsak a zsidósággal kapcsolatban, hogy olyan vagyok, mint a léggömb a buszon. Ha fékez a busz, ha elindul, a léggömb valahogy mindig a tömeggel szembeni oldalon köt ki.”

A végkövetkeztetést szomorúan az olvasóra bízom. Hernádinak csak annyit: próbálja meg szeretni a honfitársait. Megtapasztalhatta, itt nem kell benyalni senkinek ahhoz, hogy családjával együtt boldoguljon.

Igaz, gyűlölködni nem illő.     

Horváth K. József - ]]>https://leander.blogstar.hu]]>