Természetesen a véleményekből tükröződik az is, hogy a kivándorlók „majd hülyék lennének visszajönni” egy féldiktatúrába (s ez még az enyhébb kifejezés), egyébként pedig szégyellik magukat Orbán Viktor miatt – nagyon-nagyon sokan. De nem is ragozom az ismert paneleket: nincs az baloldali és liberális nézetű baráti társasági beszélgetés, amelyben a magyar miniszterelnök ne a patás ördög szerepét töltené be.

Halkan jegyzem meg, hogy néhai Horn Gyula, majd Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc kormányfősége idején sem szégyellte magát egy normális ember a magyarságáért – pedig lett volna miért –, mert a hazaszeretet másról szól… Büszkének lenni leginkább az egyéni teljesítményre lehet. Vagy arra, hogy szép Budapest, és az egri vár megmentette anno Európát.

Ám ebben a helyzetben – fröcsögjön és gyűlölködjön bárki bármit – nem is a belpolitikai töltet a lényeg: hanem, hosszabb távon gazdasági szempontból ártalmas, hogy a Magyarországon kitanított – szakmát és diplomát szerzett – dolgozók más országok GDP-jét gyarapítják, és a járulékokat is külföldön fizetik utánuk.

Nem lesz azonban hosszabb táv, a többség visszajön. Tudom, hogy ebben a pillanatban ez a kijelentés meglepő, hiszen százezrek keresik – elsősorban – Nyugat-Európában a boldogulásukat.

De jöjjenek az érvek!

Akik szerencsét próbálnak, azoknak a többsége nem „Nyugat-imádó”, vagyis például nem Olaszország műemlékei, a frankofón kultúra, vagy éppen Goethe nyelve miatt vágnak neki az ismeretlennek, és kívánnak a megáldott helyszíneken letelepedni, hanem egyszerűen megélhetési okokból – amit nem ítélhetünk el. Csak a sok-sok hőbörgőnek tudni kell azt is: Magyarország eddigi történelme folytán sohasem volt jóléti ország, a felzárkózás pedig évizedekbe telik – bárki is van hatalmon.

S miután a többség nem „odaát„, vagyis a Lajtán túl született, soha nem beszéli majd a „benchmarkot”, a bennszülött nyelvet. Mindez pedig végig gátolni fogja a beilleszkedésben, mert ez a beugró. Ráadásul magyarként, kelet-európaiként mindig lesz egy lépcső, amit egészen egyszerűen nem lehet átlépni. Kinti tapasztalataim mondatják velem, hogy kasztrendszerek a „művelt Nyugaton” is léteznek! A társadalmi ranglétrán előrejutni alig-alig lehet, kapcsolatokat kiépíteni, működtetni pedig egyszerűen lehetetlen.

Valaki el tudja képzelni, hogy egy svájci, osztrák vagy egy északolasz cég tulajdonosa beveszi majd a magyart a buliba? Netán átruházza üzletrészét? Rábízza gyerekei taníttatását? Jövőt lát benne?

A magyarországi kivándorlók döntő része kétkezi munkás, és az is marad: nem pusztán a nyugati, versenyképes bizonyítvány hiányzik – munka mellett egyébként is nehéz azt megszerezni –, hanem az asszimiláció lehetősége. Elfogadom, hogy néhány szakmát lehet honosítani, de arányait tekintve a többi szakmai képesítés annyit ér, mint egy mozambiki diploma Zürichben.

Idetartozik még, hogy a lakhatási kérdés hatalmas, örök dilemma: a kint élő fiatalok évtizedek után sem tudnak ingatlant vásárolni, mert olyan drága, márpedig az albérlet, csakúgy, mint a magasabb árszínvonal bizony szépen „visz” a havi fixből. 

Szóvá lehet még tenni, kvázi visszacsábító tényezőként a folytonos honvágyat – ízek, barátok, helyek –, valamint azt is: odaát sincs kolbászból a kerítés, s a mindennapok korántsem olyan rózsaszínek, mint az első pillantásra tűnik. Hallottak már arról, hogy milyen körülmények között van elszállásolva az átlagos magyar munkaerő?

Rögzítsük még, sokak tévhitével szemben: Magyarország nem pocsék hely. Arról pedig leginkább mi tehetünk, hogy Ausztriából visszatérve, miért is tűnik gaztengernek az ország egy része! Rajtunk múlik az is, hol dobjuk el a cigarettacsikket, összesöpörjük-e a szemetet a lakóházak előtt, hogyan viselkedünk, ízlésbeli hiányosságainkat rendezzük-e, továbbá miért vagyunk agresszívak az utcai közlekedésben. A morál, az empátia kérdésköre sem a miniszterelnökön múlik.

Kétségtelen, hogy az átlagos nyugati életszínvonal vonzó, de az ismertetett okok miatt legfeljebb keveseknek adatik meg, hogy generációkra berendezkedjenek a Lajtán túl.

Higgyék el, a többség hazajön. Amint letelt a kalandvágy.

Szajlai Csaba - magyarhirlap.hu