Megszokhattuk már, hogy a német sajtó évek óta kiemelt figyelmet szentel hazánknak, nem múlik el nap, hogy valami rosszat vagy elképesztőt ne írjon rólunk, vagy miniszterelnökünkről. Már belefásultunk a rémes és valótlan vélemények és állítások tömkelegébe, a rosszindulat ilyen mértékű áradásába.

Mindenesetre ha egy újságokat olvasó átlag német turistaként idejön, már magától fújhatja,  hogy nálunk tobzódik a fasizmus, vagy legalábbis diktatúra van, a miniszterelnök lecserélte az alkotmányt, elfoglalta a teljes médiát, új választási törvényt merészelt alkotni, hajtóvadászatot indított a civil mozgalmak ellen, most épp vasfüggönyt épít, mindenki fél, mindenki retteg, stb.  És derék turistánk órák alatt észlelné, érzékeny orrával mintegy kiszimatolná, hogy sehol nincs a fékek és ellensúlyok oly bájos és mindenütt tökéletesen működő rendszere.

Egy szintén derék magyar, aki nem turista, erre azt mondaná, hogy nincs fasizmus és nincs diktatúra. Az Alaptörvényt a többi országhoz képest tizenöt-húsz év késéssel fogadtuk el, a média nincs elfoglalva, hisz például a Klubrádió megannyi jajveszékelés és brüsszeli krokodilkönny-hullatás ellenére is virágzik, a választási törvényt két évtized után korrigálták, a civil (és álcivil) szervezeteket senki sem bántja. És a kormány nem vasfüggönyt épít, hanem kényszermegoldásból egy kerítést a migráció megfékezésére. Legalább ennyit illene mondani a német turistának, ha már az újságoknak nem lehet.

És nincs megállás, itt egy újabb, több szempontból is gyöngyszem Thomas Schmid, a Die Welt egykori kiadójának tollából.

„Orbán Viktor évek óta az EU iskolaudvarának bugris tanulóját alakítja, aki nagy kedvvel toccsan bele páros lábbal a közösség minden elérhető pocsolyájába, értsd: megállapodásába, majd amikor rendre utasítják, adja az ártatlant.”

Mondom, már belefásultunk az egészbe, az ember már fel sem kapja a fejét, ha az unió 28 miniszterelnöke közül egyet nevez bugrisnak a német sajtó, éppen a miénket.

De Thomas továbbmegy, szokatlan módon, lekicsinylően beszél a kelet-európai országokról. Előbb az unió újoncainak nevezi őket, akik sikeresen utasították el a Bizottság kvótajavaslatát, majd az új tagok - amelyek „majdnemhogy ortodox módon törnek lándzsát a keresztényi örökség mellett” - szemére veti, hogy a menekült-kérdésben elenyésző mértékben mutatnak részvétet és felebaráti szeretetet. Ismerős dallam, a keresztény MSZP, a még keresztényebb DK, a keresztény PM és a felebaráti szeretetéről híres Együtt is ezt dudolászta hetekig.

Schmid mester aztán örömmel és nagy kedvvel toccsan bele páros lábbal a történelem- és politikatudomány számára elérhető pocsolyájába és mindent megmagyaráz.

„Hiszen Kelet-Európát legalább egy fél évszázadon át megfosztották nemzeti identitásától, saját fejlődési útjától. Majd 89-től ezek az államok bizonyos értelemben ismét rácsatlakoztak a 19. századból eredő nemzeti vitára, ami nyugaton éppen kitörlődött a kollektív tudatból. Úgy néz ki, mintha ezek a társadalmak legalább még egy rövid időre élvezni akarnák a nemzeti összetartozás számukra oly fontos vívmányát.”

Mielőtt ez a szakszerű vélemény tonnás súlyával ránehezedne elménkre, tudnunk kell, hogy auktorunk is majdnem a megfosztottak, majd a később rácsatlakozók népes és bús táborába tartozott. Ezen orvos szülei segítettek, akik 1952-ben Lipcse mellől a hétéves Thomasszal West-Berlinbe mentek, majd Nyugat-Németországba menekültek a verőfényes DDR-ből.

Ez a „fél évszázadon át megfosztották” sommás kitétel rövidségében is cinikus. Mert tévedés, nem a nemzeti öntudatunktól fosztottak meg - attól nem tudtak, sok-sok millióan megőrizték szívükben magyarságukat és hazaszeretetüket a legnehezebb időkben is -, hanem mindentől. A szabadságtól, a demokráciától, az utazástól, a vállalkozástól, a szerény gyarapodástól, mindazoktól, melyekben a nyugati határ túloldalán élők részesülhettek. Az én korosztályom már jócskán élt a kádári-aczéli időkben. Szüleinknek az elfojtott 56 maradt, előtte Rákosival és Gerőékkel. Ennyit a fél évszázados megfosztásról, mint félmondatos apróságról.

És mi az a rácsatlakozás, új történelmi terminus technicus? Mire csatlakoztunk rá, ahova ezer éve tartozunk? És mi törlődött ki Nyugaton a kollektív tudatból? Van persze szándék erre, de azért még a franciák, ha kell, akkor franciák, az írek írek, az olaszok nagyon olaszok és a skótok is skótok. Kollektíve.

És mit akarunk mi még élvezni, ráadásul rövid időre? Miféle vívmányt?

Majd elfelejtettem, hogy Thomas Schmid fiatalon egy radikális szélsőbaloldali szervezetet alapított  Revolutionarer Kampf (RK) néven. Társalapítók Daniel Cohn-Brendit, Joscka Fischer és Matthias Beltz.

Szép kis vircsaft - mondja erre a nem bugris magyar.