Nagy divatja van ma annak, hogy gúnyolódjunk Orbán külpolitikáján, különös tekintettel, ha a keleti vonatkozásokról van szó. Mert ugye a „kelet”, Belső-Ázsia, a „türkök” és „turániak” mind-mind gúnyolódni és kiröhögni való, „elmaradott”, kést-villát még nem látott előember-félék volnának, legalábbis a bel-pesti, lipóciai „értelmiség” meg a médiarészlege szemében.

Ezzel pedig nem kell, sőt nem szabad foglalkozni. Az ezek által lenézett nemzetekkel történelmünk során valamikor együtt éltünk, mitugrászoktól és finnugrászoktól függetlenül, és ezek a népek bennünket tekintenek legnyugatabbra szakadt testvéreiknek. Nincs semmi néven nevezhető és értelmes okunk arra, hogy ezt ne használjuk ki a magunk előnyére.

A másik divat ma Orbánt diktátorozni. Ennek a rögeszmének alátámasztására szokás felhasználni például az orosz elnököt. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogyha Putyin találkozik Orbánnal, akkor „diktátorok találkoztak egymással”.

Ha Putyin megtáncoltatja az osztrák külügyminisztert annak lakodalmán, akkor a médiarészleg még elereszt néhány obligát és fölöttébb ízléstelen megjegyzést, elsősorban a külügyminiszter kinézetéről, ha pedig Putyin Merkellel találkozik, akkor befogják a szájukat, és próbálnak úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Éppen ezért ezzel sem kell, sőt nem szabad foglalkozni.

A harmadik divat elmesélni, hogy Orbán teljesen elszigetelődött külpolitikailag, illetve ezt manapság azzal kezdik felváltani, hogy Orbán lassan mindenkivel vitatkozik. Valóban.

Már maga Macron is hevesen helyeselte, hogy az ő legfőbb ellenfele bizony Orbán (és Salvini), mire valaki meg is jegyezte, miszerint Macron legnagyobb ellenfele a francia választópolgár, aki már jobban utálja Macront, mint elődjét, Hollande-ot, pedig azt tényleg nagyon utálta. Macron éppen ezért kapaszkodik Orbánba, hogy ennek révén megpróbáljon némi népszerűséget összekaparni odahaza.

Amúgy Orbán tényleg nincs jóban csak Putyinnal, a kínai vezetéssel, az olasz belügyminiszterrel, az osztrák kancellárral, az új amerikai vezetéssel, és Merkel sem tehet mást, mint hogy tárgyal a magyar miniszterelnökkel.

És ez utóbbinál álljunk is meg egy pillanatra. Történt ugyanis, hogy Heiko Maas német külügyminiszter interjút adott a Bild am Sonntag című lapnak. Kifejtette:

1. Nincs értelme tovább erőltetni a kvótát, a migránsok szétosztását, be kell látni, hogy a V4-ek nem fognak befogadni egyetlen migránst sem.
2. Ha ez így van, inkább azt kell elérni, hogy a migránsok befogadását elutasító országok más területen vállaljanak szolidaritást, például abban, hogy segítsenek élhetővé tenni Afrikát.
3. Ha ez nem így lesz, akkor az EU szét fog hullani.
4. Teljesen felesleges a renitens (értsd: normális) országokat pénzmegvonással fenyegetni, mert ez is csak széthulláshoz vezethet.
Ezeket fejtette ki a német külügyminiszter, és senki sem gondolhatja, hogy a német külügyminiszter véletlenül fejt ki ilyesmiket nyolc hónappal az EU-szavazás előtt.

Azt viszont érdemes nem elfelejteni, hogy a német külügyminiszter (nyilván Merkellel egyeztetve és egyetértésben) most elővezette mindazt, amit Orbán Viktor úgy három éve mond, nevezetesen nem a problémát kell Európába importálni, hanem a segítséget és a megoldást kell helybe vinni, például Afrikába.

Jobb később rálelni a helyes útra, mint soha. Már csak az a kérdés, mi lesz ezek után Sargentini megrendelésre írt becstelen hazugsággyűjteményével.

Ez tehát most a külpolitikai helyzet. A belpolitika ennél lényegesen egyszerűbb. Idehaza már nincsen senki, akivel Orbán egyeztethetne bármiről is. Az ellenzék megszűnt, a Vonavlog jelenti a csúcspontját. Hacsak nem vesszük figyelembe Heller Ágnes ötmilliós gigatüntetését. Vagy Szanyi Tibort.

Szóval erről ennyit.

Bayer Zsolt - ]]>www.magyaridok.hu]]>