Vészterhes, háborús időkben, 1916-ban, mégpedig a legmagyarabb székelyföldi városban, Székelyudvarhelyen. Már egy másik évezredben, 2002-ben kapott Kossuth-díjat, hogy aztán öt év múlva, kilencvenegy évesen távozzék az élők sorából. Kultuszát, emlékezetét olyan pályatársak ápolták a szűkebb pátriából, mint Szőcs Géza vagy a róla monográfiát is jegyző Orbán János Dénes. Mindaz, amit róla, életének és életművének tanulságairól elmondhatunk, nemcsak ma, hanem jövőre, a „rendes” centenáriumon is bízvást érvényesek lehetnek.

Mi tesz íróvá egy írót? Elsősorban a tehetsége – vághatnánk rá gondolkodás nélkül, s nyilván igazunk is volna; mégis sok vitathatatlan tehetség kihull előbb-utóbb a rostán. Akkor talán az élményanyaga? Ez is szükséges feltétel, de nem elégséges. Akkor talán a tisztessége? Az a helyzet, hogy alkalmasint világ nagy gazemberek is el tudnak varázsolni bennünket. Talán a konstelláció, az összhatás. Az az elegy, amely ott és akkor, csakis úgy jöhet létre. S ráadásul még valahogy szinkronban is van velünk, kényes és válogatós befogadókkal.

Méhes György életében is sikeres szerző volt, miközben szokatlanul sok meghurcoltatás érte. Felnőtt, alkotói életének java részét diktatúrában élte le (a legtermékenyebb éveit egy bizonyos Nicolae Ceausescuval „társbérletben”), de túlélési receptként azt találta ki magának, hogy nevetni fog a rendszeren, amely számára adatott. Ehhez persze magáévá kellett tennie a mese, a meseregény műfaját, alkotói technikaként pedig a parabolát – a szerkesztők és a kiadók pedig jól felfogott érdekükben többnyire nem voltak hajlandók észrevenni, miről is van szó ezekben a példázatokban. A felnőtt olvasók vették és vitték e gyermekkönyveket, mint a cukrot – de nem annyira a gyermekeiknek, mint saját maguknak. Féltek, hogy nem férnek hozzá, ha a pártállam mégis betiltja őket.

Feldolgozta például ő is – Áprily Lajostól némiképp eltérő mondandóval – Rapsonné várának történetét: nála a várúrnő afféle boszorkány, aki azt tervezi, hogy elrabolja a székely leányokat. Nyilván csak fatális egybeesés volt, hogy a legújabb hagymázas főtitkári elképzelés szerint a székelyföldi lányokat épp regáti munkákra tervezték vezényelni, hogy elősegítsék magyarok és románok között az „egészséges” vérkeveredést. Méhes egyik hőse, a Csúnya Bú pedig mindenkinél bölcsebbnek és szebbnek gondolta magát, el volt ragadtatva egyéniségétől, hízelgő udvaroncai pedig még rá is tettek erre a hiúságra egy lapáttal. A nép egy darabig teljesítette a kegyetlen parancsokat, aztán egyszer mégiscsak megelégelte az uralmát: felkelt ellene és megdöntötte a hatalmát. Méhes olyasmit már nem írt, hogy a rögtönítélő bíróság át is alakult kivégzőosztaggá – elvégre a parabolának nem dolga az ilyesmi.

Méhesnek már a neve sem volt igaz: Nagy Elekként anyakönyvezték. Még a saját neve használatától is a kommunista párt tiltotta el: volt egy futtatott munkásíró, Nagy István, aki a gyakori vezetéknév ellenére is konkurenciát látott benne az erdélyi magyar irodalomban. A román írószövetség büntetőbírósága persze Méhesnek a „horthysta katonatiszti” múltját vizsgálta. (A valóságban a királyi honvédség zászlósa volt, írnokként meg román–német tolmácsként szolgált, miközben a Keleti Újság színikritikusaként tevékenykedett; soha egy puskát el nem sütött.) Nevétől azért megfosztották: ezért kölcsönözte írói névként egyik anyai felmenője személyazonosságát, s ehhez az üldöztetés elmúltával is ragaszkodott.

Nem paktált le sem a nyilasokkal, sem a kommunistákkal – ennek ellenére lett az erdélyi gyermekirodalom megteremtője, Gyöngyharmat Palkó, Szikra Ferkó, Világhíres Miklós vagy Győzelmes Gábriel kitalálója (Csoóri Sándor szavával: a Nagy Mesélő), s Erdély egyik legnépszerűbb polgári írója és színpadi szerzője. A Kolozsvári milliomosok – monográfusa szerint is – az életmű csúcsa, amely regény még németül is sikeresnek bizonyult. A szász cipőgyáros família története egy azóta elsüllyedt Kolozsvárról tudósít – hogy Méhes hitelesebb krónikás legyen, mellékesen még a cserzővargai mesterséget is kitanulta Rennerék (a könyvben: Kellerék) családi üzemében.

Színpadi íróként azonban nem annyira a nosztalgiázó, hanem a szatirikus vénája hozott számára elismerést: a Mi férfiak vagy a Harminchárom névtelen levél sikere a létező szocializmus viszonyainak ismerete nélkül már nehezen érthető. A Noé bárkáját viszont ma is érteni véljük: Góg diktátor, Magóg bürokrata és Demagóg főpap állnak össze, hogy elhazudják a közelgő özönvizet. (Az 1970-es árvíz után ezt az előadást siettek is betiltani.) Kós Károly biztatta Mé­hest a Jerikó és a Barbár komédia megírására (utóbbi „megfejtésem szerint” a román sovinizmusról szól); a Bizánci capriccio (avagy Ti, földi istenek) pedig Ceausescu bukását jósolja meg – nem is csoda, hogy csak Budapesten lehetett bemutatni a kicsempészett kézirat alapján. A történelem azonban nagy igazságtevő: olykor a kilencvenkilenc százalékot is kikerekíti kerek százra…

Csontos János - ]]>www.napigazdasag.hu]]>