Vasárnap este, ]]>életének kilencvenedik esztendejében elhunyt Buzánszky Jenő]]>, olimpiai bajnok, vb-ezüstérmes, 49-szeres válogatott labdarúgó, és a hivatalos sikerek felsorolása után most annak kellene következnie, az Aranycsapat legendás játékosa. Csakhogy ő minden egyes szavával, gesztusával, cselekedetével arra intett, hogy e szórendet megváltoztassuk: nem az Aranycsapat legendás játékosaként, hanem a legendás Aranycsapat játékosaként élte az életét.

Akkor is, amikor például Székelyudvarhely–Ferencváros kézilabda „öreglányok” mérkőzést rendeztek a székely anyavárosban 2008. március 15-én, és én a csarnokban megpillantottam egy nagyon ismerős, emblematikus arcot, de mivel nem akartam hinni a szememnek, félve kérdeztem meg helyi ismerősömtől: ő is úgy látja, mintha Buzánszky Jenő bácsi ülne a lelátón? Azt felelte, ő az, és nincs ebben semmi rendkívüli, gyakran jár Udvarhelyre, a legutóbbi válogatott futballmeccset is „Kápi” cimboránk lakásán, a tévé előtt szurkolta végig.

Akkor még nem ő volt az Aranycsapat utolsó élő alakja; tavaly június 13-án, ]]>Grosics Gyula halálával vált azzá]]>. Mindvégig érezte, értette, kit, mit képvisel. Ahol megjelent, vele járt egy leheletnyi Puskás, Bozsik, londoni 6:3 is. Ezért mindenhová elment, ahová ünnepelni, emlékezni hívták, ahol a magyar labdarúgás sivár jelenébe vissza kellett csempészni a ragyogó múltat. Veleszületett, kikezdhetetlen természetes intelligenciával felelt meg ennek a nem is olyan könnyű helyzetnek: hajdan nem tartozott a bálványozott klasszisok közé, társait túlélő hírmondóként mégis már vele, a jobbhátvéddel azonosították, azonosítottuk a káprázatos csatárötöst is. Ha megszólalt, általa Hidegkuti és Kocsis is üzent.

Tudta, hogy küldetést teljesít, az egyik, majd az egyetlen kapocs volt a magyar labdarúgás egykori, szédítő magassága, és későbbi, rémisztő mélysége között. Ezt az alig felfogható távolságot is tökéletesen áthidalta a maga egyszerűségével, eszköztelenségével. Megmaradt annak a dombóvári születésű, az államvasutaknál és a dorogi szénbányánál is alkalmazásba vett srácnak, aki pályafutása csúcsán, a verhetetlen tizenegy egyetlen vidéki tagjaként olyan örök érvényűnek hitt, mára mégis gyakran elfeledett trivialitásokat fogalmazott meg, hogy az élsportoló nem saját magát, hanem az egész nemzetét képviseli. Egyébként soha semmit nem nyilatkoztatott ki, még csak nem is igen nyilatkozott, inkább beszélgetett, mesélt. Mostantól nem lesz, aki meséljen, akit csak úgy, fel lehet hívni a mobilján, hogy ugyan, mondja már el, valóban szódásüveggel támadtak-e a vb-negyeddöntő után az öltözőfolyosón az elkeseredett brazilok, vagy tényleg előre koccintottak-e a solothurni szállodában a németek elleni fináléban másnap elérendő, biztos győzelemre.

Volt egy ajtónk, amely még 2014-ben is a rég letűnt magyar futballcsodák világába vezetett, és amelyet bármikor kinyithattunk. Ez az ajtó vasárnap este végleg bezárult. Akaratlanul is felrémlik az emberben, vajon mindent megkérdeztünk-e Jenő bácsitól. Majd kilencven évet kaptunk tőle és a sorstól, hogy ezt megtegyük. Miközben a két „half”, akinek jobb belsővel előre passzolhatta a labdát, Bozsik József és Zakariás József már harminchét, illetve negyvennégy esztendeje halott.

Most, utolsóként Buzánszky Jenő is elment, ezzel végleg visszaállt a sorba. Grosics után, Lóránt előtt következik, a tizenegy névből álló memoriter – minden idők leghíresebb, legismertebb magyar csapatának összeállítása – második szavaként.

Elhunytával ő is halhatatlanná vált.