Nem tudjuk, hányan az utcára, s mennyien rokonokhoz, ismerősökhöz. Kicsike hátsó szobákba, udvarok végébe, sufnikba, megtűrtnek, befogadottnak.
Megalázva, kisemmizve, megnyomorítva. Megalázottak és megszomorítottak.
A tőkés világgazdaság igazi áldozatai.
A londoni szín és a falanszter egyszeriben megelevenedő szereplői. A "minden eladó" és a legfertelmesebb embertelenség névtelen "hősei".
S most mindenki rájuk mutogat persze. Hogy felelőtlenek, hogy analfabéták, hogy fogalmuk sincs a pénzügyi folyamatokról. S szóba kerülnek még a banki reklámok mint felelősök.
Más felelős nem merül fel. Mintha soha nem lett volna itt "pannon puma". Mintha nem lett volna "bennünket irigyel Spanyolország, Németország" – és mindenki.
Mintha soha nem hangzott volna el, hogy "a költségvetés, köszöni szépen, jól van".
Mintha nem azt mondták volna, hogy itt minden a legnagyobb rendben.
Mintha nem ígérték volna meg nekünk az eurót.
Mintha nem mondták volna, hogy a világválsággal való fenyegetés aljas trükk. Aztán, amikor a világválság már tagadhatatlan volt, nem mondták volna, hogy az bennünket elkerül.
Akik ezeket mondták, ígérték, hazudták, ők az igazi felelősök. Az igazi gazemberek.
S most egy kisebb városnyi ember feje fölül elárverezték a hajlékot.
Ezek tényleg felépítették nekünk azt a kapitalizmust, amelytől negyven esztendeig "óvtak" minket.
Felépítették a legocsmányabb kapitalizmust. A londoni színt és a falansztert.
S tizenötezren már a senki földjén. Nem is tudjuk, hány közöttük a gyermek. Vagy az öreg. Mennyien kezdik és fejezik be úgy az életüket, hogy egyetlen társuk a reménytelenség és a kiszolgáltatottság.
Rosszabb, mintha megölték volna őket.
Illetve: megölték őket. A "pannon pumások", a hatalomért hazudozók, a gazemberek. Megölték tizenötezer honfitársunkat. A lelküket.
Mert a reménytelenségben, a kiszolgáltatottságban meghal a lélek. Csak idő kérdése.
És a lélekgyilkos gazemberek mind-mind jól vannak.
Egyszerre feltámadt József Attila világa…
Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, a meg nem gondolt gondolat, belezabál, amit kifőztünk, s emberből emberbe szalad. Miatta nem tudja a részeg, ha kedvét pezsgőbe öli, hogy iszonyodó kis szegények üres levesét hörpöli.
S mert a nemzetekből a szellem nem facsar nedves jogokat, hát uj gyalázat egymás ellen serkenti föl a fajokat. Az elnyomás csapatban károg, élő szívre mint dögre száll – s a földgolyón nyomor szivárog, mint hülyék orcáján a nyál.
Lógatják szárnyuk az ínségnek gombostűjére szúrt nyarak. Bemásszák lelkünket a gépek, mint aluvót a bogarak. Belsőnk odvába bútt a hálás hűség, a könny lángba pereg – űzi egymást a bosszuállás vágya s a lelkiismeret.
S mint a sakál, mely csillagoknak fordul kihányni hangjait, egünkre, hol kinok ragyognak, a költő hasztalan vonit… Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva vastőrökül köröskörül hányszor lelkembe vagytok szurva – (itt csak meghalni sikerül.)
S mégis bizom. Könnyezve intlek, szép jövőnk, ne légy ily sivár!… Bizom, hisz mint elődeinket, karóba nem húznak ma már. Majd a szabadság békessége is eljön, finomúl a kín – s minket is elfelednek végre lugasok csendes árnyain.
Igen, 1937 van megint. S az ős patkány neve: tőkés világgazdaság. Globalizáció. Aki néven nevezi: kiröhögik, kitagadják. Megtagadják. S már hely sincs, ahová kitántoroghatna másfél millió emberünk.
Mert azt sem tudjuk, hányszor tizenötezerre vár ez a sors.
Csak azt tudjuk, hogy a felelősök itt vannak, s jól vannak, s miránk mutogatnak.
S valami rettenetes vége lesz az egésznek. Hát, tényleg nem így képzeltük a Rendet… |