Ma 2021 április 19. Emma napja van. Holnap Tivadar napja lesz.
Nápoly, a káosz városa

Nápoly, a káosz városa

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

„Nápolyt látni és meghalni” – tartja a szólás. Hányszor hallottam már ezt, és hányféle városban - gondolhatnák a tapasztalt világjárók cinikus mosollyal a szájuk szögletében, ha Nápoly esetében nem volna egy olcsó közhelynél valamivel több ez az állítás.

A legtöbb hely, mely történelmével, kultúrájával és hagyományaival titokzatos idegenséggel tárul az utazó szeme elé, leginkább akkor közelíthető meg, ha az ember benne él. Ha ez megtörténik, már kelepcébe is kerültünk: föl akartuk nyitni Pandora szelencéjét, és óhatatlanul benne találtuk magunkat.

Nápolyban az idegen első benyomása általában a csodálkozás, hogy hova került. Igazi mediterrán hely, napbarnított arcokkal, tülekedéssel, nevetéssel, zenével és kiabálással, mégis, mintha nem Itáliában volna, hanem inkább Afrikában.

A város szédítő tempóval lüktet, látszólag minden szabály nélkül. A káosz városa, mondják, és az utcára lépve erről meg is győződhetünk az egymást súroló, száguldó robogósok, a közlekedési lámpákra fittyet hányó, kanyargó, dudáló kocsik és buszok, meg a nyüzsgő járókelők zűrzavarában.

Ha hagyjuk, hogy elragadjon a forgatag, előbb-utóbb a város valamelyik központi terére jutunk, csak az a kérdés, hogy milyen úton. Az óvatos nyugati útikönyvek szerint legjobb, ha a belváros sikátoraiba be sem merészkedik a gyanútlan utazó.

Ne higgyünk nekik!

Aki a szervezett turistautak többségének tengerparti vagy Vezúv-néző panorámaútját követi, semmit sem fog látni a lényegből. Nápoly lelkét ugyanis a sikátorok mélyén találjuk. Az élet az utcán zajlik: a pizzás a szemközti régiségkereskedővel beszélget, aki a járdán lakkozgatja az egyik szekrényét, míg a macskaköves út szélén békésen kártyázó öregeket súrolják a száguldó robogósok.

Természetesnek tűnik, hogy egy anya az ablakból kihajolva, miközben rekedt hangon vásott kölykét szidja, a ház barokk homlokzatának egyik szobrára akasztja a mosott lepedőt. A földszinti lakások, a bassók fülledt levegőjük miatt mindig tágra nyitott ajtókkal nyújtanak bepillantást a megszokott díszletekkel zajló családi élet drámájának egy-egy jelenetébe. A „bútorok”: asztal, szentkép, robogó és tévé. A neonfénnyel körbevett Jézus szelíden nézi a korunk szentképeit sugárzó dobozból vicsorgó japán rajzfilmhőst, Son Gokut.

Sötétedés után átveszik az utcák fölötti uralmat a motorosok. Részben igazat kell adnunk az óvatosabb útikönyveknek, és jobb, ha értékeinktől megszabadulva csak egy sörre vagy pizzára való pénzzel vágunk neki éjszakai kalandozásunknak. A válltáska különösen veszélyes csali: egy mozdulattal letéphető, és tartalmával akár már másnap találkozhatunk valamelyik piacon. Az emberek egyébként nagyon barátságosak, és még a megszokott „olaszoshoz” képest is közvetlenebbek.

A külföldi csak addig különleges, amíg az évszázadok óta észak és dél összekötőjeként működő kikötőváros Bábelében az idegenből jött emberfia elmondja, hol a hazája. Nem is ez a lényeg: itt mindenki „fra’”, vagyis testvér, tamtamok hangja és hasisfelhő veszi körbe a különböző szentekről elnevezett utcák bárjainak a napi eseményeket megvitató törzsközönségét.

A szentek a templomokon kívül nem csupán a lakások mélyén és a házak falaiba süllyesztett, neonvilágítású őrhelyeiken láthatók: a sok évszázados katolikus hagyományok és a mindennapi élet főszereplői. A nemrég szentté avatott Padre Pio, Mária, vagy San Gennaro kultikus alakok, akik a mai napig csodákat tesznek.

Az egyik legjelentősebb szertartás Márait is megihlető csodája San Gennaro vére, mely minden évben kétszer folyékonnyá válik. Titkokat rejtenek a föld alatti katakombák szentjeinek beszédes ereklyéi, vagy a város történetének folyamából fölbukkanó legendák is, mint amilyen Vergilius mágusé. A költőfejedelem, akit Dante túlvilági útjára vezetőjévé választott, az ókori Neapolis egyik várának alapjában egy ketrecbe zárt tojást rejtett el, azzal a jóslattal, hogy ha a tojás eltörik, a város is elpusztul.

A vár azóta viseli a Castel dell’Ovo, azaz a Tojáskastély nevet. A mélyben rejlő végzet másik, élőbb jelképe a város mögött füstölgő Vezúv. Apokaliptikus képeket idéznek különböző korok történetírói és szemtanúi a vulkán pusztító haragjáról (1944-ben volt az utolsó nagyobb kitörés).

Talán innen érthető, hogy miért egymás árnyképei a furcsa kontrasztot alkotó, pompeji leletekből ismert, mozdulatlanságba merevedett alakok és a város rend fölött álló, szent káoszában lüktető lakói.

mno.hu, Pertorini Dániel

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Irodalmi kávéház (505) Gazdaság (657) Politika (1578) Nagyvilág (1454) Egészség (50) Vetítő (37) Rejtőzködő magyarország (171) Kultúra (6) Történelem (14) Jobbegyenes (2010) Flag gondolja (33) Titkok és talányok (12) Belföld (6) Heti lámpás (254) Tereb (140) Tv fotel (65) Alámerült atlantiszom (142) Mozaik (83) Sport (729) Szépségápolás (15) Mozi világ (440) Autómánia (61) Életmód (1) Gasztronómia (539) Emberi kapcsolatok (36) Mondom a magamét (5236)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>