A legtöbb hely, mely történelmével, kultúrájával és hagyományaival titokzatos idegenséggel tárul az utazó szeme elé, leginkább akkor közelíthető meg, ha az ember benne él. Ha ez megtörténik, már kelepcébe is kerültünk: föl akartuk nyitni Pandora szelencéjét, és óhatatlanul benne találtuk magunkat.

Nápolyban az idegen első benyomása általában a csodálkozás, hogy hova került. Igazi mediterrán hely, napbarnított arcokkal, tülekedéssel, nevetéssel, zenével és kiabálással, mégis, mintha nem Itáliában volna, hanem inkább Afrikában.

A város szédítő tempóval lüktet, látszólag minden szabály nélkül. A káosz városa, mondják, és az utcára lépve erről meg is győződhetünk az egymást súroló, száguldó robogósok, a közlekedési lámpákra fittyet hányó, kanyargó, dudáló kocsik és buszok, meg a nyüzsgő járókelők zűrzavarában.

Ha hagyjuk, hogy elragadjon a forgatag, előbb-utóbb a város valamelyik központi terére jutunk, csak az a kérdés, hogy milyen úton. Az óvatos nyugati útikönyvek szerint legjobb, ha a belváros sikátoraiba be sem merészkedik a gyanútlan utazó.

Ne higgyünk nekik!

Aki a szervezett turistautak többségének tengerparti vagy Vezúv-néző panorámaútját követi, semmit sem fog látni a lényegből. Nápoly lelkét ugyanis a sikátorok mélyén találjuk. Az élet az utcán zajlik: a pizzás a szemközti régiségkereskedővel beszélget, aki a járdán lakkozgatja az egyik szekrényét, míg a macskaköves út szélén békésen kártyázó öregeket súrolják a száguldó robogósok.

Természetesnek tűnik, hogy egy anya az ablakból kihajolva, miközben rekedt hangon vásott kölykét szidja, a ház barokk homlokzatának egyik szobrára akasztja a mosott lepedőt. A földszinti lakások, a bassók fülledt levegőjük miatt mindig tágra nyitott ajtókkal nyújtanak bepillantást a megszokott díszletekkel zajló családi élet drámájának egy-egy jelenetébe. A „bútorok”: asztal, szentkép, robogó és tévé. A neonfénnyel körbevett Jézus szelíden nézi a korunk szentképeit sugárzó dobozból vicsorgó japán rajzfilmhőst, Son Gokut.

Sötétedés után átveszik az utcák fölötti uralmat a motorosok. Részben igazat kell adnunk az óvatosabb útikönyveknek, és jobb, ha értékeinktől megszabadulva csak egy sörre vagy pizzára való pénzzel vágunk neki éjszakai kalandozásunknak. A válltáska különösen veszélyes csali: egy mozdulattal letéphető, és tartalmával akár már másnap találkozhatunk valamelyik piacon. Az emberek egyébként nagyon barátságosak, és még a megszokott „olaszoshoz” képest is közvetlenebbek.

A külföldi csak addig különleges, amíg az évszázadok óta észak és dél összekötőjeként működő kikötőváros Bábelében az idegenből jött emberfia elmondja, hol a hazája. Nem is ez a lényeg: itt mindenki „fra’”, vagyis testvér, tamtamok hangja és hasisfelhő veszi körbe a különböző szentekről elnevezett utcák bárjainak a napi eseményeket megvitató törzsközönségét.

A szentek a templomokon kívül nem csupán a lakások mélyén és a házak falaiba süllyesztett, neonvilágítású őrhelyeiken láthatók: a sok évszázados katolikus hagyományok és a mindennapi élet főszereplői. A nemrég szentté avatott Padre Pio, Mária, vagy San Gennaro kultikus alakok, akik a mai napig csodákat tesznek.

Az egyik legjelentősebb szertartás Márait is megihlető csodája San Gennaro vére, mely minden évben kétszer folyékonnyá válik. Titkokat rejtenek a föld alatti katakombák szentjeinek beszédes ereklyéi, vagy a város történetének folyamából fölbukkanó legendák is, mint amilyen Vergilius mágusé. A költőfejedelem, akit Dante túlvilági útjára vezetőjévé választott, az ókori Neapolis egyik várának alapjában egy ketrecbe zárt tojást rejtett el, azzal a jóslattal, hogy ha a tojás eltörik, a város is elpusztul.

A vár azóta viseli a Castel dell’Ovo, azaz a Tojáskastély nevet. A mélyben rejlő végzet másik, élőbb jelképe a város mögött füstölgő Vezúv. Apokaliptikus képeket idéznek különböző korok történetírói és szemtanúi a vulkán pusztító haragjáról (1944-ben volt az utolsó nagyobb kitörés).

Talán innen érthető, hogy miért egymás árnyképei a furcsa kontrasztot alkotó, pompeji leletekből ismert, mozdulatlanságba merevedett alakok és a város rend fölött álló, szent káoszában lüktető lakói.

mno.hu, Pertorini Dániel