Aztán megint eljött egy álmokkal teli éjszaka, Vlagyimir Vlagyimirovics ekkor szibériai hódarvakat vezetett a meleg déli tájakra, a madarak azonban Európánál visszafordultak – az orosz elnök délutánra leállítatta a Déli Áramlatot.

A civilizált napnyugaton, amikor beleunnak a stratégiák és doktrínák modellezésébe, valahogy így képzelik el a modern orosz politika mozgatórugóit. Nem újdonság ez, jó nevű szovjetológusok anno is hajlamosak voltak a nagy szláv lélekre, esetleg a vodkára fogni, ha nem találták logikájukba illőnek a Kreml valamelyik lépését.

A hivatásos „álomfejtők” most világszerte arra igyekeznek választ találni, hogy az orosz elnök miért mondott „sztoppot” a Déli Áramlatra. Vagy legalább arra, hogy Putyin most támadásban vagy visszavonulóban van-e.

A jelenkor vezetőit leginkább három kategóriába lehet besorolni: ilyen-olyan sikerrel követik az eseményeket, jól alkalmazkodnak a történésekhez, vagy maguk alakítják a történelmet. Vlagyimir Putyin vitathatatlanul a harmadik csoportba tartozik, a „nagyok” irányítói közül talán egyedüliként.

Ebből következik a válasz is a kérdésre: Putyin, beleunva az unió tesze-toszaságába a Déli Áramlat leállításával, illetve a gázvezeték bebuktatásával való pisztolyozással, a saját kezébe vette az európai energetikai kérdések irányítását. Brüsszel bölcs urai meg ülnek és néznek, majd bizottságosdit kezdenek játszani. Több mint komikus volt, amikor az érintett bő fél tucat ország képviselője többórás tanácskozás után csak arra jutott, hogy felhatalmazta a jó Maros Sefcovicot, az Európai Bizottság energiaunióért felelős alelnökét, hogy hívja már fel mindannyiuk nevében Moszkvát, kérdezze meg: most mi a „stájsz”? (Hála Istennek a magyar delegáltnak nem volt felhatalmazása aláírni az okos nyilatkozatot, avagy meglehet, Pesten ismerik az orosz elnök mellékét a Kremlben.) S ezek az emberek – is – felelnek az Európai Unió közös energiastratégiájáért… Meglepő ezután, hogy ez a kifejezés Moszkvától Pekingen át Washingtonig röhej tárgya?

Volt már ugye Nabucco, most van déli energiafolyosó, amelyen keresztül a kaszpi térségből jönne gáz Törökországba, majd onnan Görögországon át a civilizáció központjába. Kelet- és Közép-Európa valahogy kimaradt a tervből, nekünk legfeljebb egy „segélycsövet” szánnak, ahonnan majd jó néhány ezer kilométernyi felárral vásárolhatjuk a gázt. Ami egyébként még nincs is – az azeri önmagában még kevés, a türkméneknek meg egyszerűbb a Gazpromnak eladni.

Mire mindezt összehozzák, Isztambulban mosolygó oroszokkal és elégedett törökökkel találkoznak, akik széttárják kezüket, de sajnos a működő Gazprom-vezeték már megtöltötte a gáztárolókat, újabbakat gründolni meg se helyük, se kedvük. Esetleg a kedves uniós urak építhetnek saját maguk vezetéket az orosz gáznak Törökországból. Ahogy Alekszej Miller Gazprom-vezér képletesen megfogalmazta: „Ha fogyasztó nem akarja, hogy a terméket házhoz szállítsák neki, akkor fel kell öltöznie, és elmennie a boltba.” Hát ez az öltözködés nekünk irgalmatlanul sokba fog akkor kerülni. Persze el lehetne már most kezdeni építeni az észak–déli energiafolyosót. Csakhogy erre a nagyszerű uniós gazdaságfejlesztő Juncker-csomag filléreket sem szán, hiszen mindez elsősorban visegrádi érdek.

Összegezve: az unió rövid távú érdekekben elmerülő vezetőinek a tengerentúli jó barátoknak tett engedményei miatt ott tartunk, hogy így vagy úgy, de Putyin kottájához kell alkalmazkodnunk. Pedig talán értelmesebb lenne Brüsszelnek is idejében és érdemben tárgyalnia vele, mint most következő álmait találgatnia.

Máté T. Gyula – magyarhirlap.hu