az amerikai elnökválasztáson, miután korábban kataklizmát jósolt erre az – általa egyébként teljesen elképzelhetetlennek tartott – eshetőségre. Ehhez képest nem tört ki tőzsdepánik, nem szökött fel az arany és a kőolaj ára, és nem omlott össze a nyersanyagok piaca. Éppen ellenkezőleg: a New York-i tőzsde rekordot döntött november 10-én. Mindenki azt várta, hogy egy néger után egy nő lesz az elnök. Maga Clintonné is meg volt róla győződve, hogy nyerni fog. Az egyedüli kampányérve? „Nő vagyok.” Mintha ez önmagában szükségképpen alkalmassá tette volna a funkcióra (vö. Merkel). Trumpot viszont kapásból alkalmatlannak nyilvánították, Obamával az élükön.

Az amerikai publikumot hónapok óta egy olyan „szörnyeteg” képével sokkolták, akit éppen csak apagyilkossággal nem vádoltak meg politikai ellenfelei (gyakran még a saját táborából is) és a kontrollált média szikofantái. Gyakorlatilag semmitől sem riadtak vissza, hogy diszkvalifikálják a legmagasabb állami pozícióért folytatott versenyben. A bumeráng aztán képen találta őket. Telibe. A hagyományok Amerikája véleményt nyilvánított: az az Amerika, amelyiknek a véleményére nem voltak kíváncsiak a közvélemény-kutatók; a rasszistának, homofóbnak, nőgyűlölőnek és műveletlennek minősített népesség, amellyel szemben az establishment már évtizedek óta a különböző kisebbségeket favorizálta; az amerikai fehér „kisember”, aki évről évre elszenvedte egymást követő kormányai utópiáit, keserűen tapasztalva, hogy a legutóbbi elnökei megfosztják a saját hazájától, sőt egyre inkább a megélhetésétől is.

November 10-én az államadósság már csaknem 20 ezer milliárd dollár volt (és ez a hivatalos, tehát erősen kozmetikázott adat), vagyis lakosonként több mint hatvanezer dollár. A 320 milliós országban alig 152 millió embernek van rendszeres munkája (hárommillióval kevesebbnek, mint 2000-ben), de közülük is csak 127 millióan dolgoznak teljes munkaidőben, több mint 27 millióan viszont arra kényszerülnek, hogy két-három rosszul fizetett állásban gürizzenek a túlélésért. Ugyanakkor 43 millió amerikai a szegénységi küszöb alatt tengődik, 42 millióan pedig ételjegyre szorulnak.

Mindennek ellenére továbbra sincs forradalmi vagy akárcsak rendszerváltó légkör az USA-ban, amit az is bizonyít, hogy a republikánus jelölt által beígért – távolról sem szerkezetátalakító, inkább csak hangulatjavító – reformokat is csak a választók kisebbsége támogatja ebben a végletekig leszedált tudatállapotú és szélsőségesen individualista társadalomban, amellyé a kozmopolita plutokrácia megbízásából a társadalommérnökség, a média és Hollywood idomította a „világ vezető demokráciáját”.

Éppen ezért, ha az objektív tisztánlátást elhomályosító érzelmi tényezőktől eltekintünk, akkor bizony be kell látnunk, hogy pusztán a demokratikus játékszabályok figyelembevételével Donald Trump eredménye egyáltalán nem nevezhető diadalnak, hiszen egymillióval kevesebb szavazatot kapott, mint Mitt Romney 2012-ben, sőt egymillióval kevesebbet, mint most Clintonné (aki viszont ötmillióval kevesebbet, mint Obama legutóbb), és ezzel a teljesítményével az USA történelmének ötödik elnöke, aki az ellenfelénél kevesebb voks birtokában is az ország élére állhat. Így valójában csak a közvetlen demokrácia lehetőségének, pontosabban szólva, az állampolgárok közvetlen akaratnyilvánításának a megakadályozására kitalált, sajátosan amerikai választási rendszernek köszönheti az elnöki pozícióját.

Ami a számokat illeti, a spanyol ajkú (latino) többségű Kaliforniában kiütéses vereséget szenvedett (alig 2,9 millió szavazatot kapott Clintonné 5,4 milliójával szemben), és demokrata párti ellenfele New York Cityben még ennél is nagyobb arányú győzelmet aratott, csaknem hatszor több szavazatot szerezve, mint ő. Magában Manhattanben, a plutokrácia erődítményében Clintonné megkapta a szavazatok 87 százalékát, és általában is tarolt a keleti és nyugati part nagyvárosaiban, Dél-Floridában, Detroitban és Atlantában, Texas és a többi déli állam városi övezeteiben, vagyis az összes nem fehér agglomerációban.

Ahogyan az várható is volt, a faji és nemi kisebbségek elutasították Trumpot: a né­gerek 88 százaléka, a zsidók 71 százaléka, a latinók és ázsiaiak 65 százaléka, a homoszexuálisok 78 százaléka Clintonnéra szavazott. Trumpot a fehér férfiak 63 százaléka és a fehér nők 53 százaléka támogatta, ezen belül a fehér munkások 72-23, a fehér nők 53-43, a tanult fehér nők 51-45 arányban részesítették előnyben ellenfelével szemben.

Annak ellenére tehát, hogy most még meg tudta szerezni az elektori testület többségi támogatását, a nép körében – az abszolút számok tükrében – már most is alulmaradt, és ha a kisebbségeket Clintonnénak jobban sikerült volna motiválnia és mozgósítania, akkor simán veszített volna. Így vagy úgy, a fehérek valószínűleg soha többé nem lesznek már képesek (majdnem) egységes faji tömbként nyerni, hiszen minden évben 800 ezer latino (tehát nem fehér faji identitású) tizenéves tölti be a 18. életévét, így válik szavazóképessé. Még ha Trump meg is értené a demográfiai kérdés tétjét (ami erősen kétséges), akkor most szembesül azzal, ami mind közül a legnehezebb feladat: legfontosabb választási ígéretéhez híven megállítani az Amerikába özönlő harmadik világbeli bevándorlást, máskülönben a fehérek hátrányára bekövetkező faji-demográfiai eltolódás lehetetlenné fogja tenni az újraválasztását, és Amerikában egy-két évtizeden belül egy harmadik világbeli többség alakul ki.

Mindenesetre világosan látható, és ezt a mostani elnökválasztás végeredménye is egyértelműen visszaigazolta, hogy az amerikai demokrácia valójában egy faji demokrácia, amely a különböző fajok és etnikai csoportok belső szolidaritásán és külső rivalizálásán nyugszik. Mivel a faj fogalmán a jelek szerint lehetetlen túllépni, a szegregációnak a polgárjogi mozgalomból következő megszüntetése valójában destabilizálta az amerikai demokratikus rendszert. Mára a republikánus párt lényegében a fehérek, a demokrata pedig főleg a kisebbségek pártjává vált, és a jövőben nyilván tovább fog erősödni a köztük lévő faji antagonizmus, a pártpolitika szintjén is leképezve az egyre inkább „harmadik világiasodó” amerikai társadalom legfőbb törésvonalát.

(Folytatjuk)

Gazdag István -]]> www.demokrata.hu]]>