Amint azt egy bizonyos Rafael Medoff elárulta (Los Angeles Times, 2013. április 7.), Franklin Delanoe Roosevelt is rajta van azon a feketelistán, amelyen a Jahve kedvencei iránti kötelező hódolat elmulasztásában vétkeseket tartják számon a jeruzsálemi Központi Cionista Archívumban. Medoff, aki civilben az amerikai földön gombamód szaporodó holokauszt-kutató gitt-intézetek egyikének a tótumfaktuma, az Egyesült Államokat a náci Németország és a fasiszta Olaszország elleni háborúba léptető néhai elnök többnyire magánkörben elhangzott szavaiból mazsolázik, érezhetően mazochista élvezettel.

Nem Roosevelt volt persze az USA egyedüli antiszemita elnöke, hiszen például Harry Truman is olyan – a valóságtól természetesen igencsak elrugaszkodó – kitételeket engedett meg magának a naplójában, hogy „a zsidók nagyon egoisták”, Richard Nixonnak pedig volt képe „agresszívaknak és gyűlöleteseknek” titulálni őket a fehér házi irodájában rögzített beszélgetések során. Más kérdés, hogy az antiszemita Truman ugyanaz, aki – a megvesztegetést, a nyomásgyakorlást és a zsarolást is beleértve – minden eszközt felhasznált annak érdekében, hogy az ENSZ Közgyűlésének Palesztina megosztását javasoló (nem pedig elrendelő!) határozatát minél több országgal elfogadtassa.

Persze a cionisták gyakran a legvirulensebb antiszemitáknál találtak megértő fülekre, mivel közös volt az a vágyuk, hogy megszabadítsák a világot a zsidóság jelenlététől, amelynek mindkét fél szerint a zsidó államban kellett (volna) összegyűlnie. Azok számára, akik nem táplálnak különösebb animozitást velük szemben és ugyanolyan állampolgároknak tekintik őket, mint a többieket, az a gondolat, hogy a zsidók hazája valahol a Közel-Keleten található, teljesen értelmetlennek tűnik. Ez viszont egyáltalán nem tetszik a cionistáknak – egyébként teljesen logikus módon.

Ahogyan az sem, hogy Roosevelt a jelek szerint megelégedett Németország és Japán legyőzésével, a holokausztot azonban nem tekintette a prioritásának, egyébként Churchillhez és De Gaulle-hoz hasonlóan, akik az emlékirataikban egyetlen szóval sem említik. Hogyan is tehetett volna másként, amikor olyan jelenségről van szó, amely egy jóval a halála után sugárzott tévésorozatnak köszönheti az elnevezését és a reklámozását? Medoff mindenesetre biztos benne, hogy Roosevelt zsidókkal kapcsolatos személyes érzelmei részben magyarázatul szolgálnak az Egyesült Államok holokauszttal szembeni (kezdetben legalábbis) igencsak visszafogott reakciójára.

Példaként Roosevelt és Churchill 1943. májusi washingtoni találkozójára hivatkozik, amelyen az amerikai elnök – Henry Wallace alelnök naplója szerint – a „zsidókérdés megoldása (sic!) legjobb módszerének” a zsidók egész világon történő szétszórását tartotta, ahogyan azt már a ’20-as években letesztelte a georgiai Meriwether megyében és Hyde Parkban, mindenhová csupán négy-öt zsidó családot telepítve, abból a – nyilván empirikus tényeken alapuló, ámbátor nagyon is antiszemita jellegű – meggondolásból kiindulva, hogy „ha csak ennyi lenne belőlük, a helyi lakosságnak sem lenne ellenvetése”.

Medoff szerint ez a Rooseveltnél is tetten érhető előítélet magyarázta az USA szigorúan restriktív bevándorlási politikáját a náci Németországból menekülő zsidók tekintetében, holott az elnök számára minimális politikai kockázattal járt volna a bevándorlási előírások enyhítése, vagy legalább az érvényben lévő kvóták kitöltése, amelyek a hitleri érában évi 26 ezer németországi zsidó bevándorlását tették lehetővé, de csak elvileg. A gyakorlatban ugyanis alig negyedennyien érkeztek, mivel a többséget elbátortalanították vagy egyenesen diszkvalifikálták a túlzóan szigorú bürokratikus előírások.

Ráadásul Roosevelt notórius visszaeső antiszemitának számít, akinek az ismert bűnlajstroma 1923-ban kezdődik, amikor a Harvard Egyetem vezetőségi tagjaként úgy gondolta, hogy túl sok zsidó diák látogatja az egyetemet, és ezért támogatta a számukat korlátozó kvóta megállapítását. 1936-ban egy magánbeszélgetés során arra az egészen hajmeresztő inszinuációra vetemedett, hogy Lengyelország gazdaságát a zsidók uralják, és ennek tulajdonítható az ott tapasztalt antiszemitizmus. Egy 1941-es kabinetülésen megjegyezte, hogy az oregoni államapparátus alkalmazottai között túl sok a zsidó, 1943-ban pedig kormánytisztviselők előtt kijelentette, hogy a szövetségesek által felszabadított francia Észak-Afrikában a bennszülött zsidók számát „feltétlenül korlátozni kell számos foglalkozásban, elkerülendő azokat a sajátos és érthető (sic!) szemrehányásokat, amelyekkel a németek illetik a zsidókat Németországban”.

Ráadásul Roosevelt meglehetősen cinikusan viszonyult a zsidó menekültek érdekében folytatott lobbizáshoz is, nemes egyszerűséggel „zsidó nyavalygásnak” minősítve azt, miközben az egyik szenátornak megvallotta büszkeségét a miatt, mert „nincs zsidó vér az ereinkben”.

Leggyakrabban azonban azt az általánosan elterjedt – de persze minden alapot nélkülöző – antiszemita sztereotípiát visszhangozta, miszerint a zsidók „túlreprezentáltak” (overcrowding) bizonyos foglalkozási ágakban, és túlzott befolyással bírnak. Mintha magát Hitlert hallanánk. Ezzel azonban még nincs vége a Harmadik Birodalom Führere és az Egyesült Államok elnöke közötti nézetazonosságnak. Kiderült ugyanis, hogy Hitlerhez hasonlóan Roosevelt is ellenezte a fajkeveredést, azt javasolva, hogy a jövőben azokra korlátozzák az USA-ba való bevándorlást, akiknek „megfelelő fajta a vérük”.

Függetlenül tehát attól, amit Hitler legyőzésével ténylegesen megtett értük, mára Roosevelt hovatovább azonos platformra került az előbbivel a történelem zsidók által felállított ítélőszéke szemében, amely előtt ez alkalommal Rafael Medoff képviselte a vádat. Mindez akár tanulságul is szolgálhatna az illetékes elvtársaknak a Zsidó Világkongresszus Budapestre összetrombitált demonstratív-provokatív szeánsza alkalmából. Sapienti sat.

MD 2013. V. 8.

Gazdag István - antidogma.hu