Másrészt erősödik a konfrontációs stratégia Oroszországgal és Kínával is, többek között az USA által Kelet-Európába és a Balti-tengerre telepítendő provokatív „rakétavédelmi” pajzs, illetve a Tajvan státusza körüli állandó feszültség kontextusában a Kínai-tengeren végrehajtott demonstratív jellegű flottafelvonulás révén.

A kép teljességéhez az is hozzátartozik, hogy az Egyesült Államok 44. elnökeként Obama bizonyos szempontból már bizonyított, amikor közpénzekből fedezte a Wall Street-i pénzintézetek spekulatív szerencsejáték-adósságát. Ráadásul töretlen akaratot mutat a szexuális kisebbségekkel kapcsolatos jogok ideológiai pestisének terjesztésére. Mivel ezek egyébként az emberi jogok corpusából sui generis következnek, ebből az aspektusból akár logikusnak is mondható, hogy Obama – „rossz szelleme”, Clintonné ösztökélésére – mindenképpen társadalmi normaként és követendő erkölcsi elvként akarja elfogadtatni a korlátlan szexuális felszabadítás (vagyis a teljes nemi szabadosság) „jogát” nemcsak Amerikával és az együgyű Európával, hanem a harmadik világgal is, amelyet az amerikai és európai segélyek megvonásával fenyegetnek, ha netán vonakodna attól, hogy troglodita erkölcseit a progresszív nyugati minta szerint liberalizálja.

Már csak az van hátra, hogy ezek a politikailag rövidesen domináns helyzetbe kerülő leszbikus, homo-, bi- és transzszexuális (LGBT) kisebbségek a maguk részéről kierőszakolják azt a logikát, amelynek már jól látszanak a kontúrjai (az organikus család vége, a mesterséges megtermékenyítés diadala, általános szexuális polimorfizmus stb.).

Kétségtelenül bevált módszer az utódnemzés ellenőrzésére, legalábbis ami a (tengerentúli terminológiával élve) „kaukázusi típust”, vagyis a fehér emberiséget illeti, amely 1900-ban még a világ népességének húsz százalékát adta, 2050-re viszont már csak alig öt százalékát fogja alkotni. Itt tehát egy új típusú ideológiai imperializmusról van szó, amely alapvetően sokkal kártékonyabb, mint az egykori fehér kolonializmus volt. Obama tehát egy olyan ideológiai pestis terjesztője, amely az egyént és az állami Molochot elválasztó utolsó „köztes testület”, a hagyományos család lerombolásával elkerülhetetlenül a társadalmak atomizálódásához vezet, „szabadon” hagyva az egyént, megszabadítva őt – az összes totalitárius ideológia és vallás által egyébként egyformán – gyűlölt vérségi kötelékeitől (kommunista „új ember” és keresztény „ökumenikus család”, vö. Lk 14, 26), egyedül, kiszakítottan és teljesen védtelenül az egyre távolabbi, személytelenebb és zsarnokibb egyetemes állammal szemben, a „solve et coagula” (feloszlatni és tömegesíteni) antik receptje szerint.

Obamára hárul egy sajátos és hovatovább nemzetbiztonsági kockázatot jelentő amerikai népbetegség visszaszorítása is. Az elhízásról van szó, amely mindenütt terjed a világon, az Egyesült Államokban azonban valósággal nemzeti csapásnak számít. 1995-ben még egyetlen amerikai tagállamban sem haladta meg az elhízottak aránya a lakosság 20 százalékát, ma egy kivételével az összesben meghaladja. Jelenleg az amerikai felnőttek 68,8 százaléka elhízott vagy túlsúlyos, és ugyanez vonatkozik minden második gyerekre vagy fiatalra. Az amerikaiak alig 5 (!) százaléka dicsekedhet azzal, hogy jó állapotban van a kardiovaszkuláris rendszere, olyannyira, hogy az amerikai egészségügyi kiadások több mint egyötödét manapság a kóros elhízás kezelése emészti fel. Néhány éven belül ez az összeg meghaladhatja az évi ezermilliárd dollárt, ami jóval felülmúlja a világon messze legmagasabbnak számító (2013-ban 525 milliárd dolláros) amerikai katonai büdzsét.

Már most látszik, hogy 2020-ban az amerikai felnőttek háromnegyede (a férfiak 83, a nők 72 százaléka) túlsúlyos lesz, és nagy többségük (a férfiak 77, a nők 53 százaléka) cukorbetegségtől vagy prediabetikus panaszoktól fog szenvedni. Ez a jelenség az orvosi és anyagi következményeken túl az USA katonai kapacitására is súlyos hatással lesz, kövér katonákat ugyanis nyilvánvalóan nem lehet a frontra küldeni. Végül pedig erősen kérdéses, hogy Obama képes lesz-e megbirkózni az USA kolosszális adósságának a problémájával, amely mára fejenként 200 ezer dollárnyi terhet ró minden amerikaira, ráadásul azzal szembesülve, hogy jelenleg az aktív népesség 18 százaléka munkanélküli.

Neki is a rendelkezésére áll persze az amerikai elnökök utóbbi két évtizedben gyakran alkalmazott „csodamódszere”, a fedezet nélküli extenzív pénzkibocsátás (más szóval pénzhamisítás), de a dolog természetéből következően egyre csökkenő hatékonysággal. Alternatív megoldás pedig nem lesz, amíg nem tör ki forradalom a pénzvilágon belül, aminek viszont elég csekély a valószínűsége. Ben Shalom Bernanke vagy valamelyik hitsorsosa továbbra is a Fed élén fog trónolni, és minden marad a régiben – ebben a made in Manhattan „legjobb világban”. Egészen a végső krízisig, ami fölött az amerikai politikai garnitúrának – demokratának és republikánusnak en bloc – többé már nem lesz semmiféle hatalma. Ténylegesen ugyanis csupán kozmetikai különbségek vannak a demokrata és a republikánus frakció között, az előbbi képviselve az ipari monopolkapitalistákat, a komprádor szakszervezeti bürokráciát és a különböző etnikai kisebbségeket, az utóbbi pedig a texasi olajmágnásokat, a Wall Street-i bankárokat és a Bibliaövezet hisztérikus szektáit, miközben a bűnbandák és a maffiózók egyformán beépültek mindkét formációba. Elvégre Amerika a korlátlan lehetőségek hazája. E tekintetben is.

Gazdag István - demokrata.hu