Jövőbeli háborúik igazolásához új ellenségeket kellett kreálniuk maguknak, eltitkolva ugyanakkor az új konfliktusok lényegében gazdasági és geopolitikai érdekekre alapozott, tehát távolról sem idealista okait: a katonai támaszpontokat, a területi és kereskedelmi dominanciára való törekvést, az energiahordozókat, az olajvezetékeket stb.

A telekommunikáció utóbbi években tapasztalt rendkívüli fejlődése olyan információs rendszert hozott létre, amely elég fejlett ahhoz, hogy egyenes adásban a tévéképernyőkre juttasson bármilyen eseményt ezer kilométerekre onnan, ahol megtörtént. Ilyen körülmények között a képek felhasználása és ellenőrzése különleges jelentőségre tett szert.

Modern életmódunk a nyugati népesség legnagyobb részét tévéfüggővé tette. Munkából hazatérve az emberek többsége bekapcsolja televízióját és aláveti magát a mozgóképek uralmának. Gondolkodás nélkül. Ennek az életmódnak természetes velejárója egy fogyasztói massza kialakulása, amely különösen fogékony a kommunikációra.

A demokratikus társadalmakban dívó gondolatellenőrzés eredményességéhez szükséges illúziókat tárgyaló esszéjében (Necessary Illusions: Thought Control in Democratic Societies, Pluto Press, London 1989) Noam Chomsky amerikai nyelvész azt magyarázza, hogy a demokratikus rezsimekben mindenképpen el kell hitetni a közvéleménnyel, hogy minden (kormányzati) cselekedet jogos és igazolható. Következésképpen az illúzió megteremtéséhez nagyon fontos a kellőképpen agyafúrt kommunikáció igénybevétele.

A világ amerikai elvek szerinti geopolitikai átrendezése magával hozta e furfangos rendszer elhatalmasodását, lehetővé téve, hogy a nemzetközi közvéleményt annak a leegyszerűsített képeivel árasszák el, amit valóságként kellene felfognia, olyan politikai döntések támogatása végett, amelyek népszerűtlenek vagy az erkölccsel és a nemzetközi joggal ellentétesek lennének, ha realista módon tálalnák őket.

A prűd angolszász mentalitás megkívánja, hogy minden cselekedet erkölcsös legyen, vagy ha nem az, akkor el kell hitetni az ellenkezőjét. Nem véletlen, hogy éppen egy brit diplomata, Lord Arthur Ponsonby (1871–1946) fogalmazta meg a háborús propaganda négy vezérelvét, imigyen: 1.) A háborúért egyedül a szemben álló tábort terheli a felelősség 2.) A szemben álló tábor vezére maga az ördög megtestesülése (ő az ügyeletes „szörnyeteg”) 3.) Mi nemes ügyet védelmezünk, nem pedig magánérdekeket 4.) Az ellenség szándékosan provokál ki atrocitásokat, és ha mi el is követünk szörnyűségeket, önkéntelenül tesszük.

A médiumok viselkedése 1996-ban az USA által patronált tálibok végső győzelme kapcsán klasszikus példája ennek a képmutatásnak. Nadzsibullah exállamfő brutálisan kivégezéséről – akit meglincseltek, majd fivérével együtt felakasztottak, és napokig lógva hagytak a tömeg őrjöngésének kitéve – meglehetősen visszafogott hangnemben számoltak be, és nem botránkoztatta meg őket az a barbárság sem, ahogyan a tálibok a Korán törvényeit alkalmazták, vagy a rabszolgasors, amelyre a nőket kárhoztatták. A dolgok azonban hirtelen megváltoztak. Amióta ugyanis a NATO-szövetségesek Afganisztánban harcolnak, a nyugati médiumok a tálibokat kegyetlen és fanatikus terroristaként ábrázolják.

Az amerikai tengerészgyalogosok csúfosan végződött mogadishui bevetése szintén a médiatikus agitprop szerepét és a vizuális kommunikáció fontosságát példázza az igazságtalan és igazolhatatlan cselekedetek elfogadtatásában.

Így született meg a háborúskodás egy új, cinikus és erkölcstelen, ám a tömegek meggyőzésének művészetét szinte már tökélyre fejlesztő formája, a tömegtájékoztatási eszközök révén megvívott médiatikus háború, amelynek urai a hatalommal szoros kapcsolatot fenntartó kommunikációs szakemberek, akik sokkal kifinomultabb és meggyőzőbb tömeglélektani módszereket alkalmaznak, mint a klasszikus háborús propaganda.

Technikájuk abból áll, hogy kitalálják és különböző stratégiákkal megvédjék az ügyfeleik arculatát, kihasználva minden információt az ellenfél ellen, még a hamisakat is, ha a médiahatásuk biztosított. Amikor pedig a hírügynökségeken keresztül terjesztett valós vagy fals információ által gerjesztett szenzáció gyengülni kezd, egy újabbat ajánlanak helyette, hogy kiváltsák a közvélemény szánakozását vagy felháborodását.

A következmények katasztrofálisak, hiszen a valódi drámát meghamisítják a kitalált drámával, és ennek az alantas játéknak végső soron mindig a civil lakosság issza meg a levét. Egészen eltérő módon értékelték például a boszniai háborús felek által elkövetett kegyetlenségeket, ahogyan azokat bemutatták, amikor moszlimok álltak szemben szerbekkel Szarajevóban, moszlimok horvátokkal Mostarban vagy moszlimok moszlimokkal Bihacban. E tekintetben a koszovói ügy még tipikusabb, mert olyan ellenfelekről szól, akiknek a nemzetközi megítélését már eleve befolyásolja a nyugati hatalmak politikai választása és korábbi negatív imázsuk.

Az öbölháború idején Kuvait megbízta a washingtoni Ruder & Finn kommunikációs ügynökséget, amely áldozati arculatot fabrikált ügyfelének, Szaddám Huszein „kegyetlenségét” hangsúlyozva, holott az iraki vezető egyetlen katonát sem mert volna Kuvaitba küldeni az USA előzetes (hallgatólagos) beleegyezése nélkül. A médiainformációk által kiváltott nemzetközi felháborodás hulláma végül arra késztette az ENSZ-t, hogy áldását adja az Irak elleni súlyos szankciókra és pusztító hatású technológiai háborúra, amely félmillió felnőtt áldozatot követelt, míg a mesterségesen kiváltott gyógyszer- és élelmiszerhiány, valamint a szegényített urániumtartalmú muníció és más biológiai és vegyi anyagok használata következtében legalább egymillió gyermek vesztette életét.

Megérte? Madeleine Albright, Clinton egykori külügyminisztere szerint legalábbis mindenképpen (in „60 Minutes”, CBS, 1996. május 12.).

(folytatjuk)

Gazdag István - demokrata.hu