Lábjegyzetek a nemzeti szuverenitás kérdéséhez

Az unió központjában lassan elül a csatazaj. Elérkezett a költségvetési vita jelenlegi szakaszának vége, fontos harcot vitt sikerre az Orbán–Morawiecki páros. A vétó megmutatta, hogy igenis van értelme kiállni magunkért – a jogállamisági furkósbotot egy ideig nem lóbálja Brüsszel Magyarországgal és Lengyelországgal szemben, valamint nem kötik a kifizetéseket ehhez a „mechanizmushoz”. Az ügy teljes tisztázása pedig az Európai Bíróságon folytatódik.

Az elmúlt hetek történései sok tanulsággal szolgáltak – a jogállamisági diskurzus mellett a Brexit kérdése szintén napirenden volt, és ez utóbbival kapcsolatosan is többen elragadtatták magukat. 

Babits anno szólt az írástudók árulásáról, amit átültethetünk a bajor keresztényszocialisták esetére is. Manfred Weber, a CSU tagja, az Európai Néppárt frakcióvezetője ugyanis a következőt találta mondani: nemzeti szuverenitás márpedig nem létezik. 

Na, itt álljunk meg egy pillanatra.

Mielőtt untató alkotmányjogi és integrációtörténeti tudományoskodásba kezdenék, próbálom lényegre törően összefoglalni, mi is az Európai Unió tiszta forrása – amitől már oly messze vagyunk. 

Az EU a kormányköziség és a szupranacionalizmus elvei ötvözésével indult útjára. A kormányköziség annyit tesz, hogy nemzetek közötti, azokon alapuló együttműködés folyik, míg a szupranacionalizmus a nemzetek feletti, azokat meghaladó kereteket foglalja magába.

Az uniós együttműködés a kormányköziség elve alapján tehát a nemzeti szuverenitásra épül – ezzel rendelkezik valamennyi tagállam, ami a kapcsolatrendszerek alapállása. Ebből a szuverenitásból eredő egyes hatásköröket ruháznak át az országok az EU-ra. Ezt vállalta Magyarország is a 2004-es csatlakozáskor.

Ha Weber állítását vesszük alapul, akkor nem is létezhetne az Európai Unió.

Ugyanis az együttműködésnek fontos alkotóeleme a tagállamok nemzeti szuverenitása. Ám a politikai dimenzióba áthelyezve érthetővé válik minden: aki ennek a létét tagadja, nem más, mint az Európai Egyesült Államok sorosista utópiájának szellemi letéteményese. A nyugati baloldal az álkonzervatívokkal karöltve akarja a nemzetek feletti jelleget egyeduralkodóvá tenni, ezzel együtt a céljuk a nemzetállami keretek végleges és visszavonhatatlan felszámolása.

Itt kell megálljt parancsolni, amíg még nem késő!

Egyébiránt érdekes kérdés, hogy valaki bajor létére hogyan érezhet indíttatást arra, hogy feloldjon a totális egyneműségben egy olyan kontinenst, amelynek a sokszínűsége a legfőbb erénye. Az európai paletta gazdag az eltérő nemzeti hagyományok, vallási szokások, nyelvek és nyelvjárások tekintetében, valamint az emberek attitűdjének különbözőségében.

Weber végső árulása, talán így pontosabb a helyzet nevén nevezése – hiszen már 2019-ben, az Európai Bizottság elnöki posztjára való bejelentkezésekor is azon értékek ellen hangolt, amelyek elviekben az európai konzervatívokat meghatározzák. A jogállamisági blabla átvételével és a brüsszeli libernyák kórushoz való csatlakozással feltette a pontot az i-re. A Néppártra tehát egyre kevésbé lehet valódi partnerként tekinteni – az ellenség már a spájzban van.

Ahogy Orbán Viktor győzelme is megmutatta, van értelme kiállni a hazánkért és az örök értékeinkért: nehezebb kenyér, mint az árulóké, de hosszú távon kifizetődőbb.

És nem utolsó szempont az sem, hogy az ember másnap is tükörbe tudjon nézni.

Hoppál Hunor - ]]>www.demokrata.hu]]>